A modern művészet hírnöke
„A legpárizsibb magyar fauve” – kezdte tanulmányának Czóbel Béláról szóló fejezetét a neves francia művészettörténész, Sophie Barthélémy a Nemzeti Galéria 2006-os Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig című kiállításának katalógusában. Valóban: egyetlen hazai kortársa, sőt a 20. század egyetlen magyar festője sem mozgott olyan otthonosan a francia művészeti közegben, mint ő. Sajátos kétlaki élete 1903-ban kezdődött, miután megnézte a Franciaországból frissen hazatelepült Rippl-Rónai József nagy vihart kavaró kiállítását a Royal Szállóban, s elhatározta, hogy ott akar művésszé válni, ahol ilyen alkotások születnek. Nagybányáról érkezett a francia fővárosba, ahol mint annyi honfitársa, azonnal beiratkozott a modern szellemiségű Julian Akadémiára. Indulása nem is lehetett volna lendületesebb: 1904-ben első díjat nyert az iskola aktpályázatán, közben módszeresen felfedezte magának a modern klasszikusokat, Van Gogh, Gauguin és Cézanne alkotásait, a neo- és posztimpresszionista festők műveit. Mindent, amit az új művészet szülőföldje kínált az érdeklődők számára. A legmodernebb kortársakat is első kézből tanulmányozta a Salon des Indépendants és a Salon d’Automne kiállításain, sőt egyike volt azoknak, akik elsőként számoltak be Matisse művészetéről a budapesti sajtó hasábjain. A Modern Művészetben megjelent Levél a párizsi őszi szalonról című cikke 1905-ben látott napvilágot – a magyar műbarátok mindaddig csupán a konzervatív kritikusok fanyalgó szólamain keresztül értesültek a legújabb művészeti stílusokról.
- Európai kalandozás
Az 1905-ös esztendő rendkívül inspiráló volt Czóbel életében. Korábbi szokásával ellentétben tavasszal nem tért vissza Párizsból Nagybányára, hanem huzamosabb időt töltött a belgiumi Brüggében és Zeebrüggében. Itt készült a közelmúltban előkerült Rózsaszínruhás kislány, a Brüggei öregasszony, a szentendrei Ferenczy Múzeum gyűjteményét gazdagító Városrészlet, továbbá a magántulajdonban lévő, tengerparti jelenetet ábrázoló Téren.
A Belgiumban töltött termékeny hónapok után Czóbel visszatért Párizsba, elmerült a nagy Salon aktuális kiállításában, tanulmányozta a fénykorát élő Pellerin-gyűjtemény remekműveit, és persze sorra látogatta a legendás műkereskedések egymásra licitáló tárlatait. Mindent látott, és lassan mindenkit megismert. Ő maga is küldött három képet a műtörténeti jelentőségű, a fauve-ok bemutatkozását jelentő Őszi Szalonra, amelyek közül mindeddig csupán egyetlen, a közelmúltban előkerült Coin du Marché, vagyis A piac sarka című festményt sikerült azonosítani.
- Párizstól Párizsig – Nagybányán át
1906 tavaszán Czóbel újra a legmodernebb festőkkel együtt állított ki a párizsi Függetlenek Szalonján. Ez volt az első olyan seregszemle, ahol a fauve-ok már együtt, csoportként jelentek meg, ráadásul a bemutatandó műveket kiválasztó „képakasztó bizottság” tagjai között már Matisse-t is megtaláljuk. A reveláló tárlat középpontjában Matisse Életöröm című képe állt, de rajta kívül valamennyi híres fauve festő – Deraintól Raul Dufyn és Kislingen át Vlaminckig – fontos művekkel volt jelen. Itt mutatkozott be a kubizmus felé haladó Georges Braque is. Czóbeltől nem kevesebb, mint nyolc mű került ekkor a francia közönség elé, amelyek közül a kutatás mindeddig csupán az 1905-ös év legjelentősebb alkotását, a Kislány ágy előtt című munkát tudta teljes bizonyossággal azonosítani. Ebből a katalógusból ismerjük a festő aktuális műtermének címét is, amely a Boulevard de Vaugirard 9-es szám alatt állt. A fennmaradt művek mégis arról tanúskodnak, hogy Czóbel ezekben a hónapokban sokkal jobban szeretett művészbarátja, Mikola András bérelt lakásában, a rue Poinsot és a rue Edgar Quinet sarkán álló Hotel au Bon Coin egyik emeleti szobájában festeni. Itt készült a Párizsi utca, a már említett, A piac sarka című kompozíció, valamint feltehetően a Kislány ágy előtt is. Ezek a munkák – miként arra Barki Gergely a 2014-es szentendrei Czóbel-kiállítás katalógusában rámutatott – még a fiatal Modigliani fejlődésére is nagy hatást gyakoroltak.
Az 1906-os Függetlenek Szalonjának vernisszázsa idején Czóbel már napok óta Budapesten volt, s az elkövetkező néhány hónapot is itt töltötte. Minden bizonnyal ekkor készült az a Barki Gergely által azonosított, s a meteorológiai jelentések alapján pontosan be is datált városi veduta, amely felülnézetből ábrázolja a kora tavaszi hóval borított Oktogon teret.
Czóbel május végén újra – immár utoljára – Nagybányára utazott, hogy kirobbantsa az azóta is vízválasztónak számító, hatásában szinte túlbecsülhetetlen festészeti forradalmat, amely „neós rebellió” néven került fel a hazai művészettörténet-írás lapjaira. A Párizsból és Budapestről magával vitt vásznak festők tucatjaiban váltottak ki reveláló hatást, amelynek intenzitását a mából visszatekintve alig érthetjük meg. A sokak számára korszakváltást elindító élmény Matisse szállóigévé váló mondását juttatja eszünkbe: „A fauvizmus nem minden, de mindennek az alapja.”
Az üvöltő harmóniák művészete – Néhány szó a fauve festészetről
Azok a festők, akik csoportosan elsőként szálltak szembe az impresszionizmussal, később les fauves (a Vadak) néven váltak ismertté. Gúnynevüket Louis Vauxcelles-től, a Gil Blas című lap műkritikusától kapták, aki a párizsi Őszi Szalon bemutatójáról írt cikkében ezzel a névvel bélyegezte meg őket. Már ezen a kiállításon jelen volt Czóbel Béla, igaz nem a később „fauve ketrecnek” nevezett 5. teremben, ahol Matisse művei domináltak, hanem a 15-ösben, többek között Javlenszky és Kandinszky műveinek közelében.
A Vadak alapvetően expresszionisták voltak, akik a kifejezés erejének fokozása érdekében képeiken gátlások nélkül torzították a látott valóság formáit, és a végletekig fokozták a színeket. A fauve stílus leginkább a színkezelés bátorságában érhető tetten: keveretlen, nem egyszer a tubusból közvetlenül a vászonra nyomott festékekkel dolgoztak, úgy ütköztették a színeket, ahogy előttük senki sem merte. Képeiken gyakran komplementer párosításokat látunk, leggyakrabban a zöld és a vörös rendkívül hatásos kettősét.
A fauve-ok soha nem alkottak összefüggő, pontosan körülírható csoportot. Hivatalos vezérük sem volt: Matisse inkább példaadásával emelkedett ki közülük. Az irányzat legismertebb képviselői közé tartozott Albert Marquet, André Derain, Raul Dufy, Maurice de Vlaminck és Othon Friesz.
Egy listán Picassóval
Ma már jól látható, hogy a 20. század elején Párizs modern művészete óriási inspirációt jelentett az oda látogató magyar művészek számára. Az elmúlt két évtized kutatásaiból az is kitűnik, hogy egy jól körülhatárolható magyar festőcsoport jelen volt a modern művészet megszületésénél, sőt aktív részese volt a folyamatnak. Ezek a rendkívül fiatal, alig 20 éves művészek közvetlen kapcsolatban álltak Matisse-al és francia barátaival. Czóbel Bélát és Berény Róbertet már 1906-tól együtt emlegetik a fauve festőkkel. Mikor 1908-ban Gelett Burges neves amerikai kritikus Párizsba látogatott, hogy cikket írjon a legújabb botrányt keltő művészeti stílusról, ellátogatott Matissehoz, tanácsot kérve tőle. Matisse hét nevet adott meg, akiket a korszak legmodernebb, leginkább figyelemre méltó művészeinek tart: ezen az exkluzív listán, Picasso mellett helyet kapott Czóbel Béla is.
A fauve impulzus Magyarországon leghamarabb a nagybányai festőiskolában éreztette a hatását. Czóbel 1906-ban itt mutatta meg társainak legújabb, Párizsban készült alkotásait, ami messze vezető művészeti rebelliót, végső soron igazi szakadást váltott ki az addig felettébb egységes közösségben.
Derain mellett
Czóbel most bemutatott festménye rendkívül izgalmas utat járt be az elmúlt három évtized során. Nagybányáról, még a magyar műkereskedelem hőskorában került Budapestre, s már 1996-ban, a művésztelep centenáriumi kiállításán bemutatták a közönségnek Czóbel Béla kérdőjeles munkájaként. Kiolvasható jelzés híján közel két évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy a magyar művészettörténet-írás minden kétséget kizáróan bebizonyítsa a mű szerzőségét. Az már jóval korábban, mindenki számára egyértelmű volt, hogy a hazai fauve festészet első vonalában kell keresni az alkotó személyét: a felszabadult színvilág, a minden gátlástól mentes, páratlanul szabad forma- és ecsetkezelés, az egymásra torlódó térrétegek virtuóz összekomponálása csupán egy-két potenciális névre redukálta a lehetséges alkotók körét. A 2014-es szentendrei Czóbel életműkiállítás azonban minden kétséget eloszlatott az attribució tekintetében. Itt is, mint a legtöbb hasonló esetben, a művek „személyes” találkozása döntött. Mivel a tárlat rendezőinek végre sikerült megkapni a párizsi Center Pompidouban őrzött Czóbel remekművet, a Festők a szabadban című, 1906 nyarán Nagybányán festett kompozíciót, végre közvetlenül egymás mellé lehetett tenni a két feltűnően hasonló darabot.
A sok évtizeddel ezelőtt egymástól eltávolodott alkotások szinte ikertestvérekként ragyogtak ki a kiállítás anyagából. Csupán a két mű állapotában volt különbség: a múzeumi példányt sokkal jobban megviselték az elmúlt évtizedek, míg a Parkrészlet szerencsére tökéletes felülettel vészelte át a megszületése óta eltelt 117 évet. A korszak vezető kutatói örömmel konstatálták, hogy végre pontot lehet tenni a korai magyar modernizmus egyik legszebb, legjelentősebb alkotásának katalógusadatai mögé. A megnyugtató azonosítás érdeme elsősorban azé a Barki Gergelyé, aki a 2009-es, franciaországi Fauves hongrois című kiállítássorozaton Czóbel Parkrészlet című festménye mellé Derain világhírű Hyde Park című kompozícióját akasztotta. A választásnál csak a hatás volt meglepőbb: a két, egyaránt 1906-ban született kép között a legcsekélyebb kvalitáskülönbséget sem észleltek a műértők, sőt sokak – köztük e sorok írója szerint is – a magyar festő a forma-alakítás felszabadult ösztönösségével és a komponálás egyszerre nyers és kifinomult komplexitásával fel is múlta francia kortársát.
A magyar modernizmus bölcsője
Czóbel – miként az előző években – 1906-ban is tavasszal érkezett meg Nagybányára, hogy a párizsi és budapesti hónapok után a Zazar parton kamatoztassa mindazt, amit a francia fővárosban tapasztalt. Mindössze két képről tudjuk, hogy ebben a szeptemberig tartó, közel három hónapos periódusban született. Ez a két kompozíció a most elemzett Parkrészlet, valamint a korábban szintén említett Festők a szabadban. Két múzeumi rangú, művészettörténeti jelentőségű remekmű, a magyar modernizmus megkérdőjelezhetetlen origói. Perlrott Csaba Vilmos közelmúltban felfedezett monumentális kompozíciójához hasonlóan ez a két mű is Nagybánya népszerű séta- és szórakozóhelyét, a Zazar jobb partján elterülő Széchenyi-liget alakokkal benépesített részletét ábrázolja. A 19. század kilencvenes éveitől kezdve mulatóhelyként, népünnepélyek helyszíneként is szolgáló, állandó kertészlakkal, vendéglővel, teniszpályával, zenepavilonnal, melegházzal, sőt lövöldével kiegészülő, sétányokkal, kanyargós utakkal, díszkertekkel, grandiózus fasorokkal és egy csónakázásra is alkalmas tóval tagolt park a Nagybányán dolgozó festők kedvenc tartózkodási helye és inspirációs forrása volt. A festőiskola első műteremháza is itt épült fel a millenium évében, így a századfordulót követen ez a néhány hektárnyi zöld terület minden túlzás nélkül a magyar festészet kultikus centrumává, a hazai modernizmus origójává vált. Az „öregek” közül Réti és Ferenczy éppen úgy megörökítette, mint a neós Ziffer Sándor és Boromisza Tibor, vagy éppen a Párizsból érkező Perlrott Csaba Vilmos és Czóbel Béla.
A Parkrészlet a legizgalmasabb, leggazdagabb kompozíciójú magyar fauve festmény, amely reprezentatív méretét tekintve is kiemelkedik az irányzat korabeli művészi terméséből. A képfelületre zsúfolt motívumok, a szeszélyesen kanyargó gyepfoltok, az azokból kinővő fák, a jellegzetes formájú padok, a lazán „feldobott” emberi alakok, a napernyős hölgyek és a virágokat locsoló kertész figurája, a fehér falú épület homlokzata a félig kitárt ajtóval vibráló szín-szövetté áll össze, amely nem hagyja nyugodni a foltok áramló kavalkádjában a valóság „kézzel fogható” emlékei után kutató tekintetet. A foltok dekoratív ritmusára építő kompozíció elsősorban a tüzes színek intenzív erejével nyűgözi le a nézőt. Tagadhatatlan a gauguin-i inspiráció, ám a posztimpresszionista tanulságok jelenléte mellett az is nyilvánvaló, hogy a Parkrészlet sokkal közelebb áll a francia fauvok, elsősorban Derain oldott festőiségéhez. A Gauguin-képek plakátszerű tagolásával szemben itt a faktúra kialakítása, a foltok belső, lappangó ornamentikája is izgalmas változatosságot mutat. A hangsúlyos kék kontúrokkal körbevett színmezők sok helyen lazán érintkeznek egymással, sőt „belsejük” is levegősen, a színek szövetének felbontásával került a vászonra. Ennek köszönhető, hogy „unalmas”, lapos foltok helyett eleven, vibráló, ritmussal telített, frissen lélegző felület jellemzi a kompozíciót.
A béklyóitól szabadult festőiség, a színek kultusza és a letapogatható látvány kifejező torzítása nemzetközi rangú remekművé avatja Czóbel festményét: a Parkrészlet olyan mű, amely a világ legnagyobb múzeumaiban, a nemzetközi modernizmus legtöbbre értékelt klasszikusai mellett is egyenrangú versenytársként képviselhetné a 20. század elejének magyar festészetét.
MOLNOS PÉTER