Haza és otthon – Zebegény
„Ha egy idegennek a legtipikusabb, legkorszerűbb és legzamatosabb magyar piktúrát kellene bemutatni, úgy Szőnyi István festményei elé vezethetnénk.” Ybl Ervin, a neves gyűjtő és művészettörténész 1936 februárjában ezzel a mondattal kezdte Szőnyi aktuális tárlatáról szóló
beszámolóját a Budapesti Hírlap hasábjain. Bár az elmúlt évtizedekben Szőnyi festészetének ez a lokális karaktere kevés hangsúlyt kapott, mégis jogosnak tűnik a felvetés: míg a korszak legjobbjainak stílusán szinte egytől egyig könnyen kimutatható a nyugati, elsősorban párizsi, berlini vagy római inspiráció, addig az ő esetében ihlető forrásként csupán a Ferenczy Károly uralta nagybányai piktúra merülhet fel – az is inkább etikai, mint konkrét formai párhuzamok mentén. Szőnyi egyéni hangú művészete valóban elképzelhetetlen szülőföldjétől, de leginkább a megtalált festői édenkerttől, Zebegénytől elszakítva. Erre ő maga 1929-ben, római ösztöndíjas hónapjai során ébredt tudatára. „Ott és akkor jöttem rá, – olvashatjuk visszatekintő önéletírásában – hogy bár nagyon élvezem az ottani látványt, sok minden gyönyörködtet, de munka szempontjából csak a hazai táj, az itthoni miliő, a magyar emberek érdekelnek, csak ezek keltenek bennem visszahangot s csak ezekből a hazai motívumokból tudok érdemleges munkát összehozni, mert ezekkel eszmélésem első pillanatától fogva összeforrtam, eggyé válva velük, önmagamon keresztül megtanultam megismerni legbensőbb lényegüket.
(...) többé sosem jutott eszembe, hogy az ottani, nekem idegen világról komoly és nagyigényű munkát próbáljak hazahozni. Egyszóval: nem vagyok világpolgár. Úgy érzem, teljesen bele vagyok gyökeresedve az itthoni, a mi világunkba s nagy tragédia lett volna számomra, ha hazát kellett volna cserélnem. Ismerem életünket, annak minden örömét és baját, reménységét és csalódását, eredményeit és kudarcait. Ezt tanultam meg meglátni és szeretni, nélküle azt hiszem, teljesen gyökértelenné válnék.”
Festő és táj mély egymásra találása egész pályáján átívelő, stílusmeghatározó élményt jelentett Szőnyi számára, amelytől többé nem akart, nem is tudott elszakadni. „Élete Budapesten, Zebegényben, és a Budapest–Zebegény közti vonaton telt el.” – írta róla kollégája és barátja, Bernáth Aurél.
A falusi élet nyugalma, a természet és a benne élő ember harmonikus összefonódása Szőnyi minden itt készült alkotását különös lírai tartalommal tölti meg: a belső békéjét megtaláló ember nyugodt szelídsége sugárzik e művekről, a természeti látvány és a belső látomás képpé formált egyensúlyán keresztül. A most vizsgált festmény, az érett periódus egyik, ha nem a legszebb darabja Szőnyi gazdag festői repertoárjának minden erényét felvillantja. Ember és környezetének szinte panteisztikus egysége, a csendes létezés időtlen harmóniája tölti be a teret, s minden alkotói eszköz e bensőséges hangulat megteremtését szolgálja. Szőnyi a részletformák kemény körvonalát elmossa, miközben a színértékek egymás felé közelítésével, a jellegzetes gyöngyházszerű alaptónussal és az egymásra rakott, foszlatott, vattásan felépülő festékrétegek pulzáló áttetszőségével tökéletes egységet teremt a vásznon. Ezen a képen is kedvenc napszaka, a szürkületbe forduló koraeste egységesítő, puha fényei uralkodnak, a csend, a béke és a hömpölygő nyugalom így a szürkékhez gravitáló kolorit páratlanul finom összhangzatában is megnyilvánul. Mégis a lágyan irizáló, lüszteres felület mögött a színek ezernyi árnyalata lüktet. A festmény a lezáratlanság, a folyamatos alakulás izgalmas állapotát sugározza, mintha a színfoltok egykor tömör és kemény burkát valami láthatatlan, csendesen dolgozó erő, mint a szél vagy a lassan áramló víz „bontaná” le, megmutatva a mélyebben megbújó rétegek frissen felbukkanó értékeit. Ez a rejtett, finoman vibráló ornamentika – melynek virtuóz alkalmazása a tempera újrafelfedezése nélkül lehetetlen lett volna – a felület legkisebb egységét is átszövi, megadva Szőnyi képeinek utánozhatatlan védjegyét és elemelve a festmény által közvetítette látványt a hétköznapi, kézzel fogható valóság prózai pillanatnyiságától. Döntően ez a költészetté nemesedő színkezelés eredményezi a Hazafelé, mint valamennyi Szőnyi-főmű legfontosabb erényét: a látványból kiinduló kép kilép az időhöz kötött zsánerből, a jelenség látomás-szintre emelkedik, a vizuális élmény emlékek, érzelmek közvetítőjévé, kiindulópontjává válik, olyan asszociációs forrássá, amelyből minden pillanatban régen eltűnt, gyermekkorban átélt élmények, ismerős illatok, körbe ölelő hangfoszlányok bukkannak elő.
„a szelíd életharmóniák festője”
Az emberi jellem és a művészi kvalitás kapcsolata természetesen nem állítható általános érvényű relációba, de Szőnyi esetében tagadhatatlanul szorosnak tűnik a párhuzam a képeiből áradó hangulat és a között a jellemrajz között, amelyet kortársai, ismerősei és barátai adtak róla. Szilágyi Sándor, a Gresham-asztaltársaság gyakori látogatója, a kör művészeinek egyik legjelentősebb gyűjtője így emlékezett rá: „Az emberekben mindig azt néztem, hogy jólelkű-e, és igaz úton jár-e. A kép olyan, mint az ember, a képen az embert is meg lehet látni. Szerettem nagyon Szőnyit, nagyszerű embernek tartottam.” Bernáth Aurél A Múzsa udvarában című kötetében a róla szóló fejezetet ezekkel a szavakkal kezdte: „A legpóztalanabb magyar festő volt”. Néhány sorral lejjebb érezhető elfogódottsággal tette hozzá: „Késő tavaszi napsütésre hasonlított”.
E találó jellemrajz igazságát, az érzékeny, kiművelt szem és az emberi humánum találkozását érezzük a Hazafelé című kép előtt állva is: a tökéletes belső harmónia, a környezetével és önmagával békében élő ember nyugodt, férfias lírája sugárzik a festmény lágyan áramló erővonalaiból, a nagy, lekerekített foltok csendes ritmusából és a színek költészetté nemesedő, egymásba olvadó együtteséből. „Szőnyi a szelíd életharmóniák festője – írta róla 1936-ban a korszak egyik legjelentősebb kritikusa, Kállai Ernő. – Mintha az elveszett paradicsom boldog visszfénye derülne ezen a zebegényi világon. Gondnak, akarásnak, nekifeszülésnek semmi nyoma. A lét puha ölében való édes, öntudatlan ringatózás hangulata terjeng a képekben.”
A kép sorsa – történelem egy vakrámára ragasztva
A festmény időtlen, kerek, kikezdhetetlen harmóniája éles ellentétben áll a mű sorsával: a drámai eseményekben bővelkedő 20. századi magyar történelem Szőnyi festményére is krimibe illő megpróbáltatásokat kényszerített. A kép vakrámáján ma is megtalálható cédulák szerencsére sértetlenül fennmaradtak, így ezek segítségével szinte tökéletes pontossággal rekonstruálható a mű útja a festőállványtól a mostani aukcióig. A Hazafelé először külföldön mutatkozott be a közönség előtt: egyike volt azoknak a műveknek, amelyek 1939 tavaszán a lengyel-magyar barátságot demonstráló krakkói és varsói magyar kiállításra utaztak Budapestről. Az eseménysorozat csúcspontja természetesen a lengyel fővárosban rendezett megatárlat április 22-i megnyitója volt, a tárlatot befogadó helyi Műcsarnok központi termében. A lengyel köztársasági elnök, Ignacy Mościcki és a magyar kormányzó, Horthy Miklós által védnökölt eseményen a lengyel politikai elit a legmagasabb szinten képviseltette magát: az elnökön kívül a kultuszminiszter, a külügyi államtitkár, a volt budapesti nagykövet, valamint tábornokok és a lengyel arisztokrácia színe-java is megjelent. Magyar részről többek között Ugron Gábor, az irodalmi és művészeti tanács elnöke, Jalsoviczky Károly államtitkár, Say Géza osztálytanácsos, Gerevich Tibor, a kiállítás kormánybiztosa és a művészeket képviselő Aba-Novák Vilmos vett rész a vernisszázson. A tárlat a 19. századtól egészen a kortárs irányzatokig felvonultatta a magyar képzőművészet kiemelkedő értékeit, sőt a nép- és iparművészet válogatott alkotásaiból és egy berendezett kápolna segítségével a modern egyházművészet aktuális eredményeiből is ízelítőt kaphattak a látogatók.
A koncertekkel, felolvasásokkal és többek között Gerevich Tibor rádióelőadásával kísért kiállítás, a lengyel-magyar történelmi sorsközösség hangsúlyos demonstrálása azokban a napokban sokkal többet jelentett a két nép között fennálló baráti viszony puszta rögzítésénél. A magyar külpolitika a német fenyegetés árnyékában álló Lengyelországot ezzel a gesztussal is biztosította szimpátiájáról, ezen a módon is kinyilvánítva azt, amit alig néhány hónap múlva kénytelen volt súlyos tettekkel is bizonyítani: még Hitler csábító ajánlatára, a szlovákiai területek visszaadásáért cserében sem hajlandó részt vállalni a németek Lengyelország elleni akcióiban.
A képet, amelyet a hazai közönség 1940 elején, a Szinyei Merse Pál Társaság jubiláris kiállításán láthatott először, elkészülte után szinte azonnal a neves műgyűjtő, Káldi Jenő vásárolta meg. Káldi a budapesti gazdasági elit, a zsidó származású magyar nagypolgárság egyik jól ismert, rendkívül sikeres tagja volt. Bár vagyona és pozícióiból fakadó társadalmi ereje nem ért fel a legnagyobbak, a Kohnerek, a Hatvanyak, a Kornfeldek és Chorinok magasságába, de karrierje így is tekintélyt parancsoló: a tízes, húszas és harmincas évek során többek között a Magyar Benz-Autómobilgyár igazgatójaként, az Autótaxi Vállalat alapítójaként, főrészvényeseként és elnökigazgatójaként, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank, a Goldberger és Fiai Rt. és a Magyar Általános Gépgyár igazgatósági tagjaként írta be nevét a magyar gazdaság történetébe. Nagy jótékonykodó hírében állt, tagja volt többek között a Magyar Királyi Automobil Club választmányának, a Magyar Vöröskereszt Egyletnek és a Művészeti Múzeumok Barátainak Egyesületének. Többször adományozott jelentős összegeket és műalkotásokat a Iparművészeti és a Szépművészeti Múzeumnak, az ő ajándékaként került utóbbi gyűjteményébe Fényes Adolf remekműve, a Nemes Marcell 1933-as hagyatéki aukciójáról megvásárolt Mákoskalács.
Műgyűjtőként csak az első világháború után, először órák, szőnyegek és dísztárgyak vásárlójaként vetette észre magát, amelyekkel fényűző módon rendezte be a húszas évek első felében, a Gellérthegy oldalában épült Rezeda utcai neobarokk villáját. Persze a korabeli gazdasági elit vele egy súlycsoportban lévő tagjaihoz hasonlóan az idők során több pazar ingatlan is a nevére került – villája volt Salzburg mellett és a Balatonon, vadászkastélya a Börzsönyben –, kvalitásos műtárgyai leginkább a budai villában kaptak helyet. Bár vásárlásait nem legyőzhetetlen gyűjtőszenvedély vagy olthatatlan műtörténeti érdeklődés motiválta, hanem a reprezentatív otthon megteremtésének igénye, mégis hibátlan ízléssel választotta meg festményeit. Munkácsy Mihály életművéből megszerezte az 1873-as Fasort, a korábban Nemes Marcell gyűjteményét gazdagító, tekintélyes méretű Pihenés az erdőben, valamint az édeskésebb, késői zsánereket reprezentáló Zongoralecke című kompozíciót, míg Szinyei Merse Pál művészetét a Pipacsmező, illetve a Kentaurok és faunok képviselte. A fénykorban 25-30 jelentős alkotást számláló kollekcióban Bogdány Jakab, Paál László, Bihari Sándor, Hollósy Simon, Rippl-Rónai József és Ferenczy Károly alkotásai a 19-20. század magyar klasszikusait idézték meg, míg a kortárs irányzatokból Csók István, Fényes Adolf, Glatz Oszkár, Rudnay Gyula, Vaszary János és a legfiatalabb, Szőnyi István képei adtak kiegyensúlyozott, értő szemmel összeállított ízelítőt.
Káldi Jenő egyike volt azon keveseknek, akik már rendkívül korán, Hitler kancellári kinevezésekor megsejtették az általa képviselt politikában rejlő végzetes veszélyeket. Ebben az évben hivatalos leltárt készíttetett gyűjteményének darabjairól, sőt több jelentős műtárgyát végrendeletileg, halála esetén az Iparművészeti Múzeumnak ajándékozta. Balsejtelmei már a zsidótörvények meghozatalával beigazolódtak, de a végső csapás a német megszállással következett be. A bevonulás másnapján a németek elfoglalták Káldi Rezeda utca 6-os szám alatti villáját: a rekvirált nagypolgári otthonok többségéhez hasonlóan a megszálló csapatok képviselői ezt a házat is annyira sajátjukként kezelték, hogy még a zár alá vett zsidó műtárgyakat felügyelő kormánybiztos, Csánky Dénes sem léphetett be az épületbe.
Mindeközben már nem csupán évtizedek alatt megteremtett gyűjteménye, de Káldi Jenő saját élete is súlyos veszélyben forgott. A jobboldali sajtó április végén szinte naponta, hosszú cikkek sorával hangolta ellene a közvéleményt. Egy időre ő vált szinte az elsőszámú közellenséggé, mert vagyonának egy részét, elsősorban nemesfémből és elfántcsontból készült órákat, ékszereket és szelencéket, valamint régi perzsaszőnyegeket a Börzsönyben, Csarnavölgyben épített vadászkastélyában rejtette el. Egy feljelentés nyomán a csendőrség megtalálta az elásott kincset, a néhány héten át sikeresen elrejtőző Káldit pedig június folyamán az állambiztonsági rendészet letartóztatta. A sorsának későbbi alakulására vonatkozó visszaemlékezések töredékesek és egy-egy ponton ellentmondásosak, mégis a legvalószínűbb, s egyben legtragikusabb verzió szerint július 13-án Mauthausenbe szállították, ahol november elején éhen halt.
A gyűjtemény egy részét, a hatóságok által a vadászkastély parkjában megtalált ékszereket, ötvöstárgyakat és szőnyegeket, valamint néhány festményt Csánky Dénes közreműködésével a háború utolsó hónapjaiban nyugatra szállították. Ezek egy része 1948 során Ausztria amerikai megszállási övezetéből került vissza Magyarországra, hogy végül jogos tulajdonosaik, Káldi Jenő örökösei visszakaphassák. Szőnyi István Hazafelé című képe azonban nem volt ezek között a műtárgyak között. Ez a festmény a kollekció három másik ékkövével, Fényes Adolf Golgota című képével, valamint Koszta József és Iványi Grünwald Béla egy-egy virágcsendéletével egyetemben Budapesttől távol vészelte át a háború tragikus végnapjait. A magyar állam ugyanis L'Art Hongrois Moderne címmel kiállítássorozatot rendezett a semleges státuszú, így a létükben fenyegetett műtárgyaknak a túlélés esélyét kínáló Svájcban. Az 1944 januárjában kezdődő és hat hónapon át tartó, Bern-Neuchâtel-Zürich-Genf-Bázel állomásokat bejáró utazótárlat ötlete már 1938-ban megfogalmazódott. A koncepció alakulása közben egy időre az is felmerült, hogy a nagy magángyűjtemények világraszóló kincsei, így a Herzog-kollekció páratlan Greco-sorozata is helyet kap a bemutatandó anyagban. 1943-ban azonban a kultuszminisztérium illetékesei éppen a háborús körülményekre, a szállítás esetleges veszélyeire hivatkozva úgy határoztak, hogy csupán a jelenkor művészeinek munkáit engedik ki az országból: 79 festő és szobrász 305 képe és 68 plasztikai munkája reprezentálta ez alkalommal a kortárs magyar képzőművészetet a svájci közönség előtt. Szőnyi művészetét 14 festmény képviselte, közülük kettő, az Esernyők és a Hazafelé még a katalógus reprodukciói közé is bekerült.
A Szőnyi-mű, a kiállítás többi darabjával együtt a háború miatt nem érkezhetett haza a tervezett időben, sőt újabb utazás várt rá. Az 1947-es választások után felálló új kormányzat ugyanis jelentős kultúr-diplomáciai offenzívába kezdett, s ennek egyik eszközeként reprezentatív magyar kiállításokat szervezett külföldön. A jó negyedszázaddal korábban, Klebelsberg Kuno által életre hívott program újbóli beindításának első nagy eredménye a londoni magyar tárlat volt, amely 1948 januárjában nyílt meg az Akvarellfestők Királyi Társaságának Képtárában. A bemutatásra kerülő anyag jelentős része Svájcból, közel négyéves kényszerpihenő után, a Szépművészeti Múzeum művészettörténésze, Garas Klára kíséretében érkezett az angol fővárosba. A tárlat jelentőségét nem csupán az adta, hogy ez volt a magyar képzőművészet első átfogó, reprezentatív bemutatkozása az angol közönség előtt. A nemzetközi színtéren a téma iránt érdeklődők inkább arra kapták fel a fejüket, hogy a második világháború végét követően az egykori ellenséges országok közül Magyarország rendezhetett először kiállítást Londonban.
Az angliai tárlatról hazatérő műveket a jogos örökös, Káldi Jenő testvére, Káldi Irén 1949 folyamán kaphatta vissza. Szőnyi festménye, a Hazafelé azonban nem sokáig maradt nála: minden bizonnyal azért volt kénytelen szinte azonnal eladni, mert a magyar állam a Csánky Dénes által nyugatra vitt műtárgyak hazaszállítása és visszaadása fejében tekintélyes illetéket rótt ki az egykori tulajdonosokra, illetve örököseikre. Káldiék esetében ez 3600 forintot tett ki – éppen annyit, amennyire a Szépművészeti Múzeum illetékesei Szőnyi alkotásának pénzbeli értékét becsülték. A vevő a Múzeum alkalmazottja, a bennfentes információit gyűjteményének fejlesztésére is okosan felhasználó Devich Sándor volt. Az ország elsőszámú múzeumának legendás restaurátora részt vett a háborút követően nyugatról hazatért műtárgyak ellenőrzésében és rendbehozásában, majd közel két évtizedes munkája során olyan művek megmentésében és újjávarázsolásában szerzett múlhatatlan érdemeket, mint Bronzino Vénusz, Ámor és a Féltékenység című munkája, vagy Ribera Szent András vértanúsága című alkotása. Kollekciójának gerincét régi mesterek munkái alkották, de hogy a modern magyar festészet terén is kiváló ízléssel válogatott, arra éppen Szőnyi Hazafelé című festménye szolgáltat cáfolhatatlan bizonyítékot. A Gresham-kör vezető mesterével minden bizonnyal személyes kapcsolatban is állt, hiszen Barcsay Jenő emlékei szerint ő restaurálta a Baross utcai műterem bombatalálata miatt szinte végzetes sérüléséket szenvedett Zebegényi temetést is.
Két alattomos, nagy óvatosságra intő veszély leselkedik a művészettörténészre, amikor tanulmányt készül írni egy műalkotásról. Az egyikkel akkor kell megküzdenie, ha az elemezni kívánt mű semmilyen érdemi reakciót nem vált ki belőle, ha stílusa, témája, mondanivalója és kvalitása olyan távol áll az elvárásaitól, hogy nehezen talál kapaszkodót a személyes hangú, a valódi átélés esélyét kínáló interpretációhoz. A másik nehézség paradox módon éppen ezzel ellenkező előjelű: akkor is nagy körültekintéssel, higgadt fegyelemmel kell vezetnie gondolatait, amikor nem csupán racionális, de érzelmi síkon is a mű bűvkörébe kerül, ha annyira találva érzi magát, hogy határtalan lelkesedését mesterségesen, tudatos kontrollal kell az elviselhető hőfokon tartania. Szőnyi István most aukcióra kerülő alkotása esetén e sorok írójának ezzel a feladattal kell megküzdenie. A személyes találkozás első pillanata óta egyre fokozódó csodálatát így ezen a ponton kénytelen némileg kordában tartva csupán annyit rögzíteni: a Hazafelé a 20. századi magyar festészet egyik legszebb alkotása, amely boldog otthonosságot sugárzó, időtlen hangulatával, fenséges nyugalmával és ellágyuló, mégis férfias lírájával bármely múzeum vagy magángyűjtemény sugárzó centrumává válhat. Olyan festmény, amely formálja, alakítja nézőjét és környezetét, amely – hangozzék bármily áhítatosan is – jobbá teszi a világot.
Molnos Péter