Anna Margit az Európai Iskola betiltása után két évig egyetlen képet sem festett. Egyrészt nem akart a szocialista realizmus követelményeinek megfelelni, másrészt el kellett tartania két gyermekét, és munka mellett már nem maradt ideje alkotni. Majd 1952-ben a gyerekei egy babroncsot találtak az utcán és hazavitték. Anna Margitnak eszébe jutott egy régi emlék: négyéves volt, amikor Paula nagynénje egy babát hozott neki Bécsből. Vendégek voltak náluk, és ő meg akarta mutatni nekik ezt a csodálatos babát. Magához ölelte a babát, amely alig lehetett kisebb nála, s belépett vele a szobába. De megbotlott a küszöbön és elesett. Darabokra tört a baba. Ez a lelke mélyére temetett emlék újra a festővászon elé ültette. Ekkor kezdett el újra dolgozni. A bábu ettől kezdve önálló életet élt.
Az 1970-es években Anna Margitnak természetes létformájává vált a magány. A festészetéhez szorosan kapcsolódó tárgyak jelentették számára a valós közeget. Minden talpalatnyi hely zsúfolásig tele volt paraszttárgyakkal: fa- és rongybábukkal, marionettekkel, színes tükör- és üvegképekkel, mindenféle alakú, eredetű, színű kerámiákkal, kézzel pingált bútorokkal, párnákkal, ágy- és asztalterítőkkel, ügyefogyott falvédőkkel és felöltöztetett porcelán- és háncsbabákkal. Ez a kavalkád számára ihlető örömforrás volt, bennük hasonló egyszerű napi boldogság, groteszk humor, irónia, kézügyesség, megkapó ornamentika, mint a festészetében, főleg a hatvanas–hetvenes években. Tehát Anna Margitot nemcsak művészi kifejezésének eszköztárában vették körbe a bábok, bábuk, babák, hanem a való életben, az otthonában is. Lakását, műtermét a babák szinte eluralták, birtokba vették, a falakon is lógtak, a komódon is ültek a különböző bábalakok. Mindenféle akadt: menyasszony, vőlegény, alvóbaba, rongybaba, de a legszembetűnőbb a központi helyen, egy díványon felsorakoztatott hét-nyolc nagy méretű, fodros ruhába öltöztetett klasszikus baba volt. Ahogy Dávid Katalin írta: „Gyönyörű gyűjtemény… Bizonyosan főbérlői a műteremnek miliőt teremtő energiájukkal. De egy sem gyermekjáték. Bár lehet, hogy némelyik annak készült, itt azonban ezek is új értelmet, új jelentést kaptak. […] Mert létüket nem a játszani akarás vágya tartja fenn. Merevek, de ez nem élettelenség, inkább mintha varázslat alatt állnának, és várják, hogy feloldja ez alól őket a művész, amikor festményeibe átülteti alakjukat.”
Anna Margit a képein ezerszer beszélt el emberi sorsokat a bábukon keresztül, a babái körében viszont azok meséltek neki. Régi történetet, vágyat idéztek meg benne egy szegény, négyéves zsidó kislányról, aki gyerekkorában kukoricacsuhéból készített bábut a szomszéd gyerekeknek, s így élhette csak meg a lányok természetes, gondoskodó szerepjáték szenvedélyét. Ez a vágy felnőttkorában is megmaradt Anna Margitban, különösen idősebb korában, amikor a babák társakká válhattak az egyedüllétben. A társtalanság kissé kiszolgáltatott érzése könnyen szóra bírja a tárgyakat. Az ember alkalmanként szól hozzájuk, és azok a beléjük látott tulajdonságaik szerint néha válaszra méltatnak minket. Különösen a babák, amelyeknek emberi tekintetük, formájuk, ruházatuk van. Szinte bizonyos, hogy a festőnő nagy méretű babái különböző személyiségeket testesítettek meg a számára, valamelyiket jobban szerette, valamelyiket kevésbé. Valószínű, hogy még neveket is adott nekik. A kedvenceknek egészen biztosan.
Az egyik babáját Gizinek keresztelte. Ő volt a királynő. Fekete hajú, nagy kalapú, fodros ruhájú, szuggesztív tekintetű. Valamiért kitűnt a többiek közül, föléjük emelkedett, és egészen különös módon egyúttal a tulajdonosa fölé is. Olyan volt, mint egy macska, akinek a gazdája lehetsz, de sohasem birtokolhatod. Anna Margit azt érezhette ezen a babán, hogy különleges képességekkel bír, bűbájt gyakorol, a sors kerekének forgatója. Szinte belső parancsként élte meg, hogy ecsetet vegyen a kezébe és megörökítse „uralkodónőjét”. A babonás hit fekete macskáját festette a képre kalapos királynőjének ölébe támaszkodva, mindkettőjüknél ugyanazzal a zöld szemmel és szuggesztív tekintettel. A ruha mellrészére, a furcsa fekete fodoralakzatra odabiggyesztett egymás mellé két narancsszínű gombot. Így a néző már úgy érezheti, hogy három szempár sugara hasít a bőre alá vagy éppen arra eszmél, hogy három szempár hipnotizálja a tudatát.
Anna Margit e munkáját portréfestészetének különleges darabjaként is értékelhetjük, hiszen kiváló képességekkel ragadja meg alanyának személyiségét, belső tulajdonságait, még akkor is, ha az csak egy baba. És mint tudjuk, nála a baba, a bábu és az ember elválaszthatatlanul összekeveredik.