A vitorlázás dicsérete
„Az ember legősibb, ösztönszerű vágyait, a korlátlan, szabad kóborlást és a természeti erők felett való uralmat váltja valóra” – írta az egyre népszerűbbé váló vitorlázásról a Pesti Hírlap Vasárnapjának publicistája 1935. augusztus 4-én. Ez az évtized Magyarországon a sportág aranykora volt: a Balatonon a korábbi, alig egy tucatról a háromszorosára nőtt a tekintélyes méretű, versenyre is alkalmas cirkálók száma, a kisebb és jóval olcsóbb jollék és dinghik pedig szinte ellepték a magyar tenger hullámait a nyári hónapok idejére. A hazai vitorlásélet két híres társasági szervezete, a több mint fél évszázados múltra visszatekintő Királyi Magyar Yacht Klub és az 1912-ben megalakult Balatoni Yacht Klub már nem csupán gazdag arisztokraták mondén találkozási helyeként szolgált, hanem a polgárság tagjai közül is verbuválhatta egyre bővülő tagságát.
A magyar hajók természetesen sokkal ritkábban bukkantak fel a valódi tengerek vizein. A szabadidős vitorlázás leghatásosabb hazai népszerűsítője, a két évtized alatt valóságos írófejedelemmé avanzsáló Herczeg Ferenc az 1900-es évek elején magán kívül csupán két honfitársat ismert, aki saját hajóval szelte az Adria hullámait. Ennek ellenére a hazai olvasók epedve várták rendszeres, a napilapok hasábjain közölt utazási beszámolóit, és hatalmas példányszámban vásárolták meg 1905-ben megjelent, saját kalandjain keresztül a vitorlázás szépségeit bemutató, Szelek szárnyán című könyvét. A számos újabb kiadást megélt kötetben Herczeg alapvető, jellemformáló tapasztalatok forrásaként dicsérte ifjúkori szenvedélyét: „Aki nem hiszi el, hogy az emberek jók és kellemesek, annak ajánlhatom, hogy tegyen hosszabb tengeri utat, de ne gőzhajón, hanem vitorláson. A gőzhajó egy úszó darabja a nagyvárosnak. Magával viszi a kultúrélet minden önzését, előítéletét és merevségét. A vitorláshajó azonban, amint elhagyta a kikötőt, visszaviszi az embert az ősi természetbe és az emberek megint visszanyerik eredeti szeretetreméltóságukat. Sehol annyi rokonszenves és igazán emberien érző és cselekvő embert nem találtam, mint a vitorlaárbocok tövében, a foltozott nagy vászonponyvák árnyékában, a félreeső kikötők zugaiban. A világ összes tengerészei közt ki van fejlődve a bajtársiasságnak bizonyos érzete, és a tudat, hogy alkalomadtán rászorulnak egymásra, önzetlenekké és szívesekké teszi a vadidegen embereket is."
Festők vízparton
Patkó Károly most bemutatott képe évszázadokon átívelő hagyományba illeszkedik: a holland festészet aranykora, a 17. század páratlanul gazdag tájképfestészete „kitermelte” a téma specialistáit, a tákj- és a zsánerkép elemeit vegyítő tengerfestőket, de a romantika idejében is remekművek sora született, amelyek a tengerek és a hajók ábrázolásában rejlő, messze vezető asszociációs lehetőségeket illusztrálják. Ezeken a alkotásokon még legtöbbször hatalmas, többárbócos vitorlások, barkok, szkúnerek és fregattok, pazar hadi- és teherszállító hajók láthatók hegyként tornyosuló hullámok között, vagy méltóságteljesen vesztegelve a csendes kikötők csillogó vizén. Sokkal közelebb állnak Patkó képéhez az impresszionisták festményei, amelyek a 19. század második felében egyre népszerűbbé váló hobbivitorlázás rohamos elterjedéséről adnak számot. Manet, Monet, Renoir, Caillebotte, Pissarro, Sisley, Seurat, Signac és a kor még sok más művésze az 1870-es évektől kezdve számtalan alkalommal merített ihletet az egyre pezsgőbbé váló vízi élet látványos eseményeiből. Az új téma magától értetődően vált a modern festők kedvencévé. Nem csupán a vízpartok festőisége, a Szajna vagy az óceán örökké változó, hullámzó felszínén táncoló fénysugarak, az élénk színekben pompázó vitorlák, a hajótestek graciőz vonalai vonzották a csoport tagjait, hanem a gyökeresen új életforma is. A független polgárság, az egyre erősebbé váló középosztály szabadidős tevékenységként, hétvégi hobbiként meghódította a természet izgalmas titkokat rejtő, korábban csak a tengerészek és a vakmerő utazók által uralt részeit is.
Több impresszionista festő szinte rajongott a vitorlázásért: Gustave Caillebotte nem csupán ügyes és tapasztalt hajós volt, de sikeres versenyző, sőt hajótervező is, aki élete során több mint 25 jachtot tervezett. Charles-François Daubigny úszó stúdiójának mintájára Monet az 1870-es évek közepén műterem-csónakot építtetett, hogy alkotás közben a lehető legközelebb lehessen kedvenc festői motívumához.
A vitorláshajók feltűnő karrierje a francia festészetben a 20. század elején sem múlt el. A Vadak, elsősorban Dufy, Derain és Marquet gyakran emelték vásznaikra a Collioure partjainál látott halászbárkákat, a Le Havre mellett horgonyzó, zászlókkal felékesített jachtokat, vagy a deauville-i kikötőben ringatózó, versenyre váró karcsú sporthajókat.
A mediterrán élet szimbóluma
Ha a magyar festészet emlékanyagán végig tekintünk, a francia példával ellentétben a vitorlázás témája csupán elvétve bukkan fel. Persze akadnak jól ismert kivételek, mint Csontváry ikonikus képe, a Patkó Károly festményéhez kompozíciós rendjével is kötődő Castellammare di Stabia, Márffy Ödön, Vaszary János és Egry József néhány alkotása, utóbbitól egész sorozat: a balatoni vitorláséletből merített, szimbólumokká párolt remekművek. A római iskolások közül elsősorban Aba-Novák Vilmos neve kívánkozik ebbe a sorba, aki itáliai utazásai során előszeretettel festette meg a kikötők forgatagát, a tengeren ringatózó, sárga és fehér vitorlájú hajókat. Még nála is többször fordult ehhez a motívumhoz Patkó Károly: rézkarcok, rajzok, akvarellek és temperaképek sora, nem egyszer igazi főművek bizonyítják ez irányú érdeklődését.
A római ösztöndíjasok első évfolyamának Gerevich Tibor által összeállított névsorába Patkó neve Aba-Novák javaslatára került be. Már a főiskolán megalapozott és az 1925-ös felsőbányai tanulmányút során elmélyült barátságuk az itáliai tartózkodás során egyre szorosabb lett. Közös barangolásaik, Róma, Umbria, Perugia környékének bejárása, majd a déli vidékeken, Szicília festői üdülővárosaiban és romantikus halászfalvaiban töltött hetek óriási hatást gyakoroltak Patkó Károly művészetére. „Tulajdonképpen csak Itáliában fedezte fel a színt és a fényt.” – írta róla Gerevich Tibor az 1941-es emlékkiállítás katalógusában, majd e változás stiláris karakterét is igyekezett megfogalmazni: „Egész színlátása világosabb, derűsebb lett, s színeit éppoly szilárdan illesztette a képegységbe, mint formáit. Nagyvonalú stílusa önként vezette a temperához, amelyhez végig hű maradt, s amelyet ő honosított meg a Római Magyar Akadémián.”
Az Olasz vitorlás ennek a fénnyel átitatott, derűs színvilágú korszaknak egyik vitathatatlan főműve. Az öböl partját szegélyező móló feszes ívét Patkó egy tudatos kompozíciós gesztussal a néző lába elé kanyarítja, bevonva ezzel a kép terébe, szorosabb kapcsolatot teremtve a mű és befogadója között. Az élesen metszett formák, a hangsúlyos stilizálás és a szinte mérnöki precizitást sugárzó szerkesztés az új tárgyiasság stílusjegyeit idézi, de ezt a hidegebb világot Patkó jellegzetes, reflexekkel megmozgatott színezése és puha ecsetvonásokkal lágyított felületalakítása otthonos melegséggel tölti fel. A kép festői összhatása olyan, mint maga a téma. A mediterrán város csendes kikötőjében karcsú jacht horgonyoz – minden együtt, ami a kellemes élethez kell: tenger, napfény, védelmet adó kikötő, és egy hajó, amely mozgó otthonként kimeríthetetlen élmények forrása lehet. A levont vitorlájú egyárbocos látványa újra a 20. századi magyar irodalom leghíresebb hajósa, Herzeg Ferenc gondolatát idézi A gótikus ház című önéletrajzi kötetéből: „A vitorlás hajóban én nem láttam sem közlekedési, sem sporteszközt, hanem tartózkodási helyet, mondjuk: úszó villát, amely lehetségessé tette, hogy a nyári hónapokat a tengeren, jóformán a tenger ölében töltsem. Engem nem vonzott a vitorlázás technikája, ami végre is elég egyhangú dolog, hanem Neptun király hullámzó kék kristályországa a maga isteni csendjével, elragadó szépségével, életének csodálatos gazdagságával, izgalmas és kitanulhatatlan szeszélyeivel.”
Molnos Péter