IRODALOM
- Szinyei Merse Anna: Koszta József 1861–1949. élete és művészete a dokumentumok tükrében. Kogart, Budapest, 2014.
- Egri Mária: Koszta József. Corvina, Budapest, 1989.
- Bényi László: Koszta József 1861–1949. Szentes, 1976.
- Dévényi Iván: A színek hatalma, Műgyűjtő, 1970/4, 11–12.
Bensőséges szépség
A reneszánszból ismerős módon profilba állított hamvas fiatal menyecske a kép szélén túli messzeségbe néz. Jobbjával szívére szorítja a békésen szunnyadó kismacskát. A lélek húrjain játszó, bensőséges szépségtől sugárzó portré Koszta József egyik legcsodálatosabban megfogalmazott képmása. A festő egy szoba félhomályos, zárt terében ültette le modelljét. Más festők ráirányították volna a harsány fényáradatot, de ő a bensőséges hangulatú, simogató árnyékokat választotta. A leányhoz bújó kiscica meghitt melegségét ismétli az ecsetkezelés elomló, bolyhos, simogató karaktere. Jól tudjuk, hogy Koszta József női portéihoz modellként hol hűséges párját, Annuskát kérte fel, hol különféle menyecskéket a környező tanyavilágból. Az aukcióra kerülő kép valószínűleg szintén egy fiatal parasztleány. Pisze orra és élesen metszett szája alapján alighanem azonos a Kislány kakassal című, 1920-as évekbeli kép megkapó, pirosló arcú modelljével.
Magyar piktúra
Koszta a modern művészet ikonjához, Gauguinhoz hasonlóan elvonult a civilizáció elől, de nem Tahitire, hanem a magyar pusztára. Hiszen csak ott tudta megteremteni az „igaz magyar piktúrát”. A „magyar piktúrán” a kor nyelve az ízes, pasztózus, nagyformátumú, a magyar termőföld és a paraszti kultúra televényéből kisarjadó unikális festészetet értette, amit az olyan, rokonítható szellemiségű alkotók is képviseltek, mint Nagy István vagy Rudnay Gyula. „A piktor, aki nem a természetben, mélyen a földben gyökerezik, az nem az igazi. A kiagyalt kép sosem lehet jó, technikailag tán érdekes, de nincsen igazi súlya” – vallotta Koszta. A századelő értette szellemi törekvéseit és értékelte kivételes koloritját. A modern színkezelés ünnepelt nagymestere, Szinyei Merse Pál például mindvégig fenntartott maga mellett egy helyet a ritkán felbukkanó kolléga számára a Japán kávéház művészasztalánál. De hasonlóan lelkesedett Koszta mélyzengésű, drámai festészetéért az avantgárd művészet fejedelme, Kassák Lajos is.
Kivillanó fehér
A velencei reneszánsz festőket idéző drámai sötét háttérből szinte lámpással megvilágítva ragyog ki a virágos vállkendő fehérje. „A fehér nem szín” – idézte Koszta első monográfusa, Bényi László egy festőkolléga csipkelődő megjegyzését, amint megállt egyik képe előtt. Márpedig ha valakinél a fehér kardinális szerepet játszik a színpalettán, az éppen Koszta József. A vaskos, bolyhos festékpászmák elomló, sötétlő felületéből kiviláglanak a világos foltok. „Hallom néha – meséli Koszta –, hogy transzponálom képeimen a színeket. Csodálkozom rajta, ha azt mondják, hogy nem olyan a kép, mint ahogy a természetben van. Pedig én csak azt csinálom, ami ott van! Persze nem szoktam nézni a részleteket, hanem az egészet. Nem egy színt, egy tónust külön, hanem együtt a mellette lévővel. Így aztán az ég néha azért sötétebb, hogy a fehér fal, amelyre rásüt a nap, »kibiceljen«.”
Ünnep a szemnek
A népszerű kompozícióból Koszta több, nagyon hasonló variációt is festett. A most vizsgált változatot a Műgyűjtő folyóirat fekete-fehér fotón reprodukálta 1970-ben, a neves Tarján Jenő-gyűjteményt bemutató, Dévényi Iván által írt tanulmány mellett, Női fej macskával (képalá), illetve Kislány macskával (tanulmányszöveg) címmel. Dévényi pontosan elemezte 20. századi magyar remekműveket felvonultató kollekció karakterét: „Tarján Jenő szívéhez elsősorban azok a művészek állnak közel, akiknek munkái derűs, harmonikus életérzést sugároznak, s ennek megfelelően élénk, vidám, világos koloritúak. A gyűjtemény tulajdonosa Delacroix-val vallja, hogy a képnek »ünnepnek kell lennie a szem számára«, s egyetért a francia romantikus mester egy másik kijelentésével is: »Az általános véleménnyel szemben azt állítom, hogy a színnek sokkal titokzatosabb és talán nagyobb hatalma van, mint a rajznak; a szín úgyszólván tudattalan mélységeink hatása ránk«.”
A Tarján Gyűjtemény kincsei
Tarján Jenő a szocializmus idejének tipikus gyűjtője volt: maszek munkákból meggazdagodó „vállalkozó” egy magánvállalkozásokat tiltó korszakban, aki tetemes vagyona jelentős részét az alacsony árakat tartó, államosított műtárgypiacon költötte el. (Másik felét pedig a félillegalitásban működő, műértők közötti magántranzakciók és cserék világában.) Így tehetett szert olyan mesés műgyűjteményre, aminek rangos alkotásai ma már az aukciók sztárjai. Olyan főműveket őrzött egykor a Tarján Gyűjtemény, mint Csontvárytól a Holdtölte Taorminában (1901), Ferenczy Károlytól a Nagybányai református templom (1903), Vaszary Jánostól a kapitális Beszélgetők (1909), vagy az épp a közelmúltban közgyűjteménybe került, Medgyessy Ferenc mintázza Rippl-Rónai szobrát című kukoricás Rippl-Rónai (1913). A biztos szemmel és kiváló ízléssel választó Tarján kollekciója méltó környezetet biztosított Koszta portréjának.