Ország Lili a 70-es évek közepére sajátos, egyedi alkotásaival szegélyezett labirintusának utolsó kanyarulataihoz érkezett. Látnoki ereje, az isteni vonatkozások és mágikus, rejtett tartalmak között egyaránt otthonosan eligazodó lénye révén már jó ideje felülről látta és láttatta a labirintusokat. Mitikus falak szövevényei rajzolódtak ki előtte évezredek sorsfordulóival, ám utolsó festői periódusában, ahogy a titkok egyre intenzívebben tárultak fel neki, már tökéletesen rálátott saját labirintusára, saját sorsára is. Innentől érezni képein, hogy pontosan tudta, hogy az út hamarosan bevégeztetik. A korai figurális szürrealista korszak elmúltával enyhülő személyes dráma most más előjelekkel ugyan, de újra visszaköltözött képi világába. Abban az időben egy szorongó lány festette ki magából életfélelmét, ez esetben pedig egy középkorú festőnő tárja elénk halálfélelmét. Titokzatos terek, mélységek, fordulók nyílnak meg utolsó labirintusos művein, gyakran súlyos sziklaként várakozó figurákkal, ülő, vagy fekvő szoborszerű alakokkal, őrt álló végső lépéseket kísérő kőangyalokkal, melyeknek időtlen tömbje előtt vonul át a halandó. (Kőangyal 1976, Ülő és távozó figura 1977, A kastély őrzője 1977, A titok háza 1977, Barna várakozó figura 1978) A sötét árnyakkal, szegletekkel tarkított labirintus ezeken a műveken legtöbbször mintha egy utolsó nagy csarnokká szélesedne, melyet egy furcsa, nem e világi fény jár be. Az őr, vagy őrök mellett ebben a derengésben tárul fel a drámai utolsó kapu.
Ennek az életművet lezáró labirintus-korszaknak a legutolsó alkotásain az elmúlás feketéjét egyre gyakrabban tördeli szét az évezredes jelek sorokba tömörülő mintázata. Az utókornak fennmaradó, a letűnt múltat megőrző ősi jelek példájába kapaszkodva, mintha maga Ország Lili is a fizikai elmúlás elől menekülve vágyna arra, hogy munkássága jelet hagyjon és így váljon maga is idő múlásával dacoló ikonná. (Fekete kép ősi jellel I. II. III (1978) ) Ennek a szándéknak a legszebb és legpozitívabb kicsengésű példája a Király és a királynő (1978) című festménye, mely bár az egyik legutolsó képe, mikor is teljesen tisztán szembenéz földi létének végeztével, mégis szellemi, művészi nagyságának tudatában, e művében egyúttal túl is lép azon. Ország Lili itt a labirintust elzáró végső, óriási falhoz érkezik és nem az út végétől való félelmét mutatja be, hanem bejárt útjának gazdagságát. A látnoki képességére büszke, a misztériumokat megértő, az ősi múltat megélő, az elfeledett írásokat megfejtő, a jövőt megsejtő festőnő magabiztos megmutatkozása ez, hogy íme, ez vagyok én. A labirintusomat bejártam, műveimen keresztül feltártam a múltat, jelent és jövőt egyaránt tartalmazó titkokat. Ennek megfelelően e festményét már nem a fekete árnyak uralják, hanem egy aranyló derengés, egy isteni fény, mely sárgás árnyalattal vonja be a hatalmas kőfalat. Misztikus labirintusokból megformázott szoborszerű ülő alakok, titokzatos várakozók trónolnak a fal két szélén. A király és a királynő. Ismerősei ők Ország Lilinek az általa megálmodott múltból. Lehetnek ők akár az egyistenhitre áttérő Ehnaton fáraó és felesége a szépséges Nofertiti, hiszen ugyanígy ülnek egymással szemben kőbe vésve a fennmaradt ábrázolásokon. Felettük a napkorong, ami az általuk középpontba helyezett Aton kultuszát szimbolizálhatná. Nosztalgiája ez egy olyan kornak, amikor az élet minden részét még áthatotta a hit. A fallal szinte egybeolvadó málló alakjuk mementója lehet a régi vallást visszaállító következő uralkodók bosszújának, mikor új fővárosukat lerombolták, nevüket a feliratokról levésték, szobraik arcát összetörték, ledöntött templomaik köveit sajátjaikba beépítették. Mindennek a felidézése tökéletesen egybevághatna Ország Lili hitek, civilizációk pusztulásán bánkódó, régi és új keveredésén merengő természetével.
Ország Lili képein azonban a jelek, a betűk sohasem létező konkrét formák, hanem csak sejtetnek valami tartalmat, így művészetében a korok, kultúrák átjárhatóak, felcserélhetőek és emiatt e festményt látva akár azt is érezhetjük, hogy az Izraeli Királyságban vagyunk, s annak is az aranykorában. A labirintus végi hatalmas aranyló fal, immár Jeruzsálem első templomának a fala, és előtte a trónon ül annak építtetője Salamon király. Vele szemben a királynő Sába királynője, aki az uralkodó híres bölcsességét megcsodálni látogatóba érkezett. Mögöttük a falon kövek, a tudás kövei, hiszen Salamon nem csak várost, országot épített, hanem legfőképpen civilizációt, erkölcsi normákkal és hittel. A kőfalon leporladt jelek, elhalványodott kalligrafikus labirintusok nyomai, lapok, intelmek, útmutatások, tanítások, az alattvalók tudatába plántált társadalmi együttélés sarokkövei. Így mintha minden súlyával ezt a falat nyomná a Salamonnak tulajdonított Példabeszédek könyve (Mislé), az isteni bölcsesség, tanítás, mely biztosítja a világ erkölcsi rendjét, vagy A prédikátor könyve (Kohelet), mely segít megtalálni az emberi lét értelmét. Jól tudja Ország Lili, hogy ez a fajta tudás vezeti az embert történelme útkanyarulataiban a mitikus labirintusokon át a nyomtatott áramkörök útvesztőiig.
Ennek a festménynek az a különlegessége, hogy ezt a több ezeréves ívet idézi meg ugyanúgy, mint a 60-as évek végének, 70-es évek elejének remekművei, csak itt a mondandó tovább mélyül a labirintusképek személyes drámájával. Az út végi utolsó teremben már mindegy is, hogy ki a király, és ki a királynő. Ők a várakozók, ezredévek szemtanúi, és Ország Lili ezeket az ezredéveket járta be festményei által dokumentálva, bár csak 52 földi éve volt rá. Ennek a hosszú útnak az élményeivel gazdagodva jelöli meg a végzet kis kapuját a képen, amely most nem gyászosan fekete, mint máskor, hanem aranyló barna, hiszen ez esetben sejti, hogy az igazi isteni titok ott várja majd a fal túloldalán.
Kolozsváry Marianna