Irodalom
A gödöllői művésztelep, 1901–1920. Szerk.: Gellér Katalin – G. Merva Mária – Nagy Cecília, Gödöllői Városi Múzeum, Gödöllő, 2003
Hunor és Magor
Rég várt módon megmozdult egy családi gyűjtemény és benne a gödöllői szecessziós műhely egyik féltve őrzött, jól ismert remeke, Undi Mariska Hunor és Magyar című, kézzel szőtt kárpitja. Két nomád viseletbe öltözött lovas vágtat a naplementében úszó folyóparton. Feszített íjukat a túlparton szökellő gímszarvasra szegezik, egyikük tegeze már üres, a másiké félig tele. A klasszikus gobelinművészet örökségét hordozó, nagy méretű műtárgyritkaság az őshaza megtalálásának archaikus eredetmítoszát, a csodaszarvas űzését ábrázolja. A két daliás nomád hős, Hunor és Magor megjelenítése magán viseli a 20. század eleji magyar népművészeti gyűjtések és a belső-ázsiai kultúrtörténeti kutatások nyomait. Kengyelbe bújtatott nemezcsizmák, mintás lótakarók, keleties tollas süvegek és gyönyörű kelmék – az egyik köntös lángoló vörös, zöld szegéllyel és fehér béléssel (Magor), a másik zöld-narancs-kék-sárga farkasfogas mintával díszített (Hunor).
Ősi motívumkincs
A kárpit alján a népies festett ládákról is ismert tulipánok láthatók hullámzó mező formájában, a visszacsapó íjak és a lószerszámok díszes fémveretei követik a honfoglaláskori sírokban talált leleteket. Rojtok, fémrátétek, csüngők, csobolyók, övbe tűzött kések és a lovas után kúszó készségtartó tarsoly. Precíz, dekoratív történeti vízió egy mitikus pillanatról. A magyarság eredetmondájának első fejezetét megörökítő jelenetet bordűr keretezi, elvont virágmotívumokkal és életfával díszítve. (Szimmetrikus formakincse hasonló azokhoz a példákhoz, amelyek Makovecz Imre érett építészetét ihlették.) Kézai Simon 13. századi krónikája, a Gesta Hungarorum történetei között maradt fenn az a híres monda, mely szerint a Hunor és Magor nevű testvérpár egy szarvast űzve talált rá az őshazára. A mitikus ősapáktól származtak utána Szkítia nomád népei, a hunok és a magyarok. (Ez az eredetmonda a Képes krónikában is olvasható, forrása egy már megsemmisült, 11. századi ősgeszta.) Ezt a fontos nemzeti témát dolgozza fel Undi Mariska a 20. század elején.
A népies szecesszió művésze
Undi Mariska a népies magyar szecesszió kiemelkedő képviselője, aki festményei mellett tervezett bútorokat, falképeket és kárpitokat is. Springholtz Máriaként született szegény családban Győrben. (Németes családnevét nagyanyja után változtatta az ősi magyar névként csengő Undira.) Székely Bertalannál tanult a pesti Mintarajztanodában, majd Párizsban és Londonban. Az angol Art Nouveau és az Art and Crafts mozgalom lelkes híveként találta meg az utat a gödöllői művésztelephez. Gyűjtötte a népi mintákat, több könyve jelent meg saját kollekciójáról és a hímzési technikákról. A tízes években már jelentős megrendelésekhez jutott, freskókat készített egy népszálló és egy kórház számára, egyik pasztell arcképét pedig megvásárolta a Szépművészeti Múzeum. 1922-ben saját szövő- és hímzőműhelyt alapított Magna Ungaria néven. A gödöllői művésztelephez kötődve, de önállóan dolgozott.
Múzeumi ritkaság
A magyar mítosz hőseinek, eseményeinek feldolgozása a gödöllői művészek kiemelt témája volt. A csodaszarvas vadászatát közülük először Körösfői-Kriesch Aladár jelenítette meg, majd Nagy Sándor a veszprémi színház homlokzati sgraffitóján (1908). Undi Mariska a legendát kisebb változtatásokkal többször is feldolgozta, először 1905 környékén. Ugyanakkor ismerjük ennek a témának későbbi variációit is a húszas évekből, amikor Undi – már saját szövőműhelyt alapítva – visszanyúlt saját korábbi motívumaihoz. Ekkor készültek a Magyar eredetmonda címet viselő színes témavariációk (Magyar Nemzeti Galéria), valamint a Gödöllői Városi Múzeumban őrzött vázlatrajzok és feltehetően a most vizsgált mű is. A szőttes a magyar szecesszió képzőművészetének reprezentatív alkotása, a modern hazai kárpitművészetnek a család környezetében megőrzött ritka kincse.