„Nagy Istvánnak nincs tanára és nincs iskolája. Ennélfogva szabálytalannak fogják őt minősíteni azok, akik a versnek nem a lelkét, de a lábát érik fel.” Lyka Károly 1923-ban papírra vetett sorai választ adnak arra a kérdésre, miért várat magára még mindig a Nagy István képeit övező egyöntetű és általános elismerés. A besorolhatatlanság és a biztonságot adó kortárs nemzetközi párhuzamok hiánya, no meg leginkább a minden felszínes, behízelgő festői gesztust és könnyen értelmezhető „üzenetet” elutasító alkotói karakter azt eredményezte, hogy e társtalan életmű ma is inkább a bennfentesek, a legjobb szemű gyűjtők, a dolgok mélyét kutató művészek rajongásának tárgya, s nem a nagyközönség kedvence. Lyka Károly megállapítása akkor is mély igazságot hordoz, ha kiinduló állítása, a tanulatlan őstehetség mítosza Nagy István esetében nem több, mint a korszellem szülte hamis toposz. Valójában a századfordulót követő évek szinte minden fontos iskolájában megfordult, Székely Bertalan keze alól indulva jutott el Münchenbe, a párizsi Julian akadémiára, az olasz múzeumokba. Látott és befogadott mindent, amit egy modern szellemiségű festőnek „látnia kellett”: az itáliai reneszánsztól Grecon át Van Goghig és Cézanne-ig mindent és mindenkit. Mégis érdemes Lyka tanulmányának további mondatait idézni, mert Nagy István képeinek egyik legfontosabb hatóerejére mutatnak rá. „Jólesik megállapítani még egy tulajdonságát: a kitanultság hiányát. Nincs szörnyűbb a leckefelmondó festőnél és nincs sivárabb, mint amikor a képen Múzsa helyett kalkulust fedezünk fel, ihlet helyett pedig egy tanár profilja sugárzik ránk.” Nagy István meg tudta tenni azt a kivételes lépést, amely előtt a legtöbb művész félve megtorpan és nem fordul le a jól ismert útról. A tanulóévek alatt beépített tudást, a nehéz munkával megszerzett szakmai ismereteket hátrahagyva újra kapcsolatot tudott teremteni gyermeki énjével, hogy a tudatalattiból, ha tetszik az emberiség ősi tudásából meríthessen alkotás közben. Ez a kegyetlen lemondáson alapuló radikális fejlődés hasonló ahhoz, amelyet Picasso bonmot-ja a művészeknek szánt intelemként kifejez: „Ha már túl jól festesz jobb kézzel, azonnal tedd át az ecsetet a bal kezedbe.”
Ám fontos rögzíteni, hogy az igazán nagy művész azért áll a romlatlan gyermek és a naiv alkotó felett, mert ösztönös énjét képes folyamatos kontroll alatt „használni”: ezt látjuk Nagy Istvánnál is – a tudatos akarat minden egyes ecsetvonásán, szénnel vagy pasztellel húzott vonalán jól látszik, miközben a kompozíció a mechanikus, receptszerű „megcsináltság” helyett a szinte misztikus „megszületés” organikus aktusát sugározza. Ez áll a mögött az érzés mögött, amelyet Lyka Károly ihletett szavai megidéznek: „Ahogy ő nézi az embert, ahogy ő érzi az életet, ott a föld népe messze föléje magasul a látleletnek. Olyasfajta hangulat fogja el azt, aki ezekbe a képekbe belemerül, amit a szó jobbik értelmében ünnepélyesnek mondanék. Egyenes korrespodencia az élet megfejthetetlen, titokzatos varázsa és a magunk belső világa között.” Bár Lyka nem mondja ki, nem tárja olvasói elé a végső konklúziót, szavai abba az irányba mutatnak, ami éppen az olyan képek esetében válik magától értetődővé, mint a most bemutatott alkotás. A Tejivó lány festői megfogalmazása lehet bármennyire darabos, sőt „göröngyös”, a téma köznapi, sőt igénytelen, Nagy István képes olyan szakrális sugárzással telíteni, hogy képét a művészettörténet legszebb ikonjaival, az egyiptomi és görög művészet legcsodálatosabb alkotásaival emeli azonos szintre.
A Lyka Károly által is említett önálló világ és a stílust determináló mintakövetés hiánya Nagy István esetében nem jelenti azt, hogy ne találhatnánk a művészet történetében hozzá hasonló, képeivel beszédes párhuzamba állítható alkotásokat. Már a kortársak közül is akadtak olyanok, akik megérezték ezt a furcsa analógiát. „Egy új Van Gogh volt!” – írta róla a festőtárs, Mikola András. Ifjabb Éber Sándor arról is beszámol visszaemlékezésében, egyik személyes találkozásukat felidézve, hogy Nagy István maga is tisztában volt kettejük rokonságával: „A zakója belső zsebéből kiemeli a pénztárcát, kivesz egy kopott, töredékes képet, színes reprodukciót, Van Gogh-képet. […] – Ez volt a mester! Mindig magammal hordom ezt a képet. Igen. Nem értették meg. Engem se. – Hosszabb hallgatás. – Pedig én vagyok ma a legnagyobb magyar festő. – Én megdöbbenten hallgattam ezt a megnyilatkozást, oly őszintén jött, és minden kérkedés vagy dicsekvés szándéka nélkül buggyant ki belőle ez a vallomás, szinte látnoki erővel.”
A hasonló vonások egyike a festői technikában is megnyilvánul. Miként Nagy István, úgy Van Gogh is kifejezetten tartózkodott a laikus közönséget, a virtuóz technikai megoldásokat hálásan fogadó nézősereget kiszolgáló blikkfangos megoldásoktól. Egyik levelének tanúsága szerint éppen azért küzdött, hogy megszabaduljon a tolakodó, látványos „mesterfogások” alkalmazásától: „Próbáljunk meg eljutni a technika legmélyebb titkaihoz, hadd szaladjanak össze a népek, és esküdjenek az égre, nincs is technikánk.”
Mindkettőjükre jellemző, hogy rusztikus, sokszor nyers ábrázolásmódjuk alkalmas volt indulataik megjelenítésére, az ecset- vagy krétavonások a kéz kifejező mozdulatának, a belsőt kivetítő gesztusnak a lenyomatát őrzik. Képeik dinamikáját az áramló ecsetvonások kanyargó – hol az ábrázolt felület felszínét imitáló, hol önálló életre kelő – vibrálása adja. A vonalak és foltok rendszere egyes képeken megnyugodva szétterül a felületen, s ilyenkor dekoratív mintázatként, az alkotás folyamatának időbeliségét, a festmények épített jellegét hangsúlyozzák, máskor inkább a féktelen áramlás dominál, az ecsetvonások hajladozó, megtörő kötegei a labilitás, a mozgás, a belső feszültség érzetét keltik.
Végezetül érdemes néhány gondolatot idézni attól a Perneczky Gézától, aki a magyar avantgárd tisztelőjeként is képes volt felismerni Nagy István kivételes, sőt történelmi jelentőségét. „A mítosz, ami ezeken a képeken testet ölt, természetesen mégsem valami paraszti mítosz, és még kevésbé a nacionalizált parasztnak, a harmincas években emlegetett székely karakternek vagy más hasonlónak az inkarnációja. Furcsálva olvassuk az akkori kritikákat, ahol e tendenciát követve, maga Nagy István is nemegyszer őstehetségként, parasztfestőként kerül említésre. A közvélemény, amely nem a maga hibájából, de a helyzetéből adódóan, csak a nacionalizmust kapta ajándékba, jóindulatú közeledésében sem vette le a szemüvegét, és a népi helyén parasztot, az archaikusan személytelen helyett primitívet, a kollektív gyökerű szuggesztivitást érezve pedig irracionális őstehetséget emlegetett. Ragaszkodott a maga hiányosan művelt és sokszor irányzatosan elferdített érdeklődési területéhez.
Talán ezért is alakult Nagy István sorsa olyan billegővé, szerették is, de elfelejtették, értették is, de inkább csak félre, megérezték jelentőségét, de nem tudták hová kapcsolni ezt az erőt, lebecsülték archaikus motívumaiért, a nép sorába elvegyülő életútjáért, de irigyelték is, féltékeny módon, kallódni hagyták. A történelem és a közvélemény azonban utoléri a művészt, lassan megérti azt a magasabb intellektuális helyzetet, azt a korszerűbb magatartást, amivel Nagy István e látszólag primitív, valójában azonban rendkívül összetett és sokszálú alkotómunkában elmerült. A múltnak és a jelennek olyan ötvözetét adta, ahova érdemes elemző ésszel és bámuló örömmel követni.”