„A megnyitó a legnevesebb magyar műgyűjtők részvételével a gazdasági és szellemi elit valóságos felvonulása volt.”
Fényes Adolf most bemutatott alkotása először 1912 őszén, az Ernst Múzeum gyűjteményes kiállításán került a közönség elé. A közel száz festményt és rajzot felvonultató tárlatot óriási érdeklődés övezte. A Budapesti Hírlap tudósítója már a megnyitó előtt beharangozta a múzeum vezetőségének merész újítását: a kivilágított termeket este nyolc óráig fogják nyitva tartani, hogy „a kiállítást azok is élvezhessék, akik nappal nem látogathatják a művészeti intézményeket”. A döntésben Fényes töretlen népszerűsége mellett az is közrejátszott, hogy az október 16-án bezárt Ignacio Zuloaga-kiállítás elsöprő sikere, sok ezres nézőszáma miatt óriási figyelem fordult az Ernst Múzeum felé. A megnyitó a legnevesebb magyar műgyűjtők részvételével a gazdasági és szellemi elit valóságos felvonulása volt. A napilapok tudósítása szerint a közönség soraiban megjelentek Fényes Adolf képeinek jól ismert vásárlói, többek között Kohner Adolf, Nemes Marcell és Herzog Mór Lipót, de feltűntek a művésztársak, mások mellett Szinyei Merse Pál és Lechner Ödön, és természetesen nem hiányozhatott a Szépművészeti Múzeum későbbi igazgatója, az akkor már kiváló gyűjtőként és kritikusként hírnevet szerző Petrovics Elek sem.
A tárlat katalógusából kiderül, hogy a bemutatott művek jelentős része már ekkor neves gyűjteményekből érkezett az Ernst Múzeumba. Ott volt a világhírű festőtárs, László Fülöp otthonából beszállított Porcelánórás csendélet, a Kohner Adolf Damjanich utcai palotájából, egy pazar Corot-portré mellől leakasztott Kuglersütemények, Nemes Marcell gyűjteményéből pedig nem kevesebb mint kilenc mű, többek között az ikonikus Mákos kalács, a Testvérek és A torta díszítette a falakat. A sort persze hosszan folytathatnánk még, hiszen olyan kapitális nevek tűnnek fel a képek tulajdonosaiként, mint a korszak talán leggazdagabb bankára, Weiss Fülöp, a legendás tőzsdeguru, Krausz Simon, a már említett Petrovics Elek, valamint a páratlan szépségű kollekciójában Fényes képeit Cézanne, Renoir, Manet és Gauguin elsőrangú alkotásaival „vegyítő” Hatvany Ferenc. Nyugodtan kijelenthető: Rippl-Rónai Józsefen kívül nem volt az 1910-es évek elején még egy magyar festő, akinek nagyobb nimbusza volt a korszak modern ízlésű gyűjtői között, mint Fényes Adolf. Jól illusztrálja ezt az általános rajongást Ady Endrének a nagyváradi Szabadság folyóirat 1908 áprilisi számában megjelent „sóhaja”: „Irigylem azokat, akiknek van pénzük Fényes Adolf képeiből csak egyet is venni.”
„Figyelme elsősorban a csendéletek felé fordult, paraszti és polgári enteriőrök egyszerű motívumaiból építette a modern francia piktúra, elsősorban Cézanne műveinek szerkezeti tanulságait felhasználó, ragyogó szépségű kompozícióit.”
Az Ernst Múzeum 1912-es kiállítását hosszú csend előzte meg. Csak a festő jó ismerősei tudták, hogy nem alkotói válság, hanem éppen az elmélyült munka okozta, hogy Fényes közel öt éven át nem lépett közönség elé gyűjteményes tárlattal. Folyamatosan érlelte új korszakának műveit, amelyek végleges szakítást jelentettek a korábbi „szegényember festészet” sötét tónusú, borongós hangulatú alkotásaival. Figyelme elsősorban a csendéletek felé fordult, paraszti és polgári enteriőrök egyszerű motívumaiból építette a modern francia piktúra, elsősorban Cézanne műveinek szerkezeti tanulságait felhasználó, ragyogó szépségű kompozícióit. Mindezt persze úgy, hogy a Kállai Ernő által sokat emlegetett magyar temperamentum miatt az ő kezén egy sokkal érzékibb, oldottabb faktúrájú, fénnyel telített világ bontakozott ki a vásznakon. Másik kedvenc témája ezekben az években az enteriőr lett, de a parasztházak, a polgári otthonok, a patinás múzeumi terek és a fényűző kastélyszalonok nála valójában csendéletekként, színek, formák, ritmusok hordozóiként tűnnek fel, a tiszta festészet felmagasztalásai minden irodalmi utalás, anekdota, elmondható vagy leírható verbális tartalom nélkül.
E sorozat egyik legjelentősebb és legismertebb darabja a most bemutatott alkotás, az 1911-ben festett Madame de Maintenon szalonja Fontainebleau-ban című kompozíció. A méretével is tekintélyt parancsoló munka az 1912-es kiállítás legdrágább, mintegy 4000 koronáért kínált darabja volt. A szinte tökéletesen szimmetrikus kompozíció XIV. Lajos kedvenc palotájának egyik mértéktartó eleganciával berendezett szalonját ábrázolja, abban az épületszárnyban, amelyet a Napkirály a 17. század végén alakított ki szeretője, titkos felesége és tanácsadója, a kivételes intellektusú Madame de Maintenon számára. Az aranyozott faburkolattal ellátott szalon barokk bútorai közül kiemelkedik a kompozíció közepén megörökített híres íróasztal, a réz és teknőcpáncél intarziával, valamint bronz rátétekkel díszített, André Charles Boulle által készített iparművészeti remek, amely a 19. század végétől – a szalon többi részével együtt – gyakran tűnt fel korabeli képeslapokon is.
„… olyan piktúra, amelynek megértéséhez nem kell se sznobizmus, se irodalmi tudás, se konzervatív vaskalaposság, se modern bűvölet” (Sztrakoniczky Károly).
Fényes Adolf festménye előtt állva ma is azt érezzük, amit az Ernst Múzeum 1912-es tárlatán, a kép első bemutatásakor érezhetett a korabeli látogató. A neves műkritikus, Sztrakoniczky Károly így írt erről A Hét hasábjain: „A magyar művészeti élet hangos zűrzavarában úgy csendül fel Fényes Adolf hangja, mint egy férfias, komoly, mély kijelentés. Mint egy olyan férfi kijelentése, aki jól meggondolta, hogy mit mondjon, s aki éppen ezért helyt áll minden elejtett szóért. […] Ez a kiállítás egy darab pozitívum abban a világban, amelyben az értékek sohasem biztosak, amelyben, sajnos, mindig kételkedni kell. Ez az, ami elsősorban megnyugtató, ami olyan nagyon jól esik, ami Fényes Adolf művészetének legfontosabb kvalitása. Itt nincsenek számrejtvények, nincsenek forradalmak, találgatások, próbálkozások; itt csak biztos, becsületes, komoly dolgok vannak. Piktúra, olyan piktúra, amelynek megértéséhez nem kell se sznobizmus, se irodalmi tudás, se konzervatív vaskalaposság, se modern bűvölet, ezt a művészetet egy kisgyerek is megértheti és ellenőrizheti. […] De éppen ezért van ezekben a képekben valami abszolút, a gerinces, határozott művészetnek valami olyan megértése és megéreztetése, amelyet nem is lehet szavakkal leírni, amelyet azonban azonnal megérez mindenki, aki egyszer végigsétál Fényes Adolf kiállításán. Ez a kiállítás nem régi és nem új, nem modern és nem konzervatív, ez a kiállítás csak művészi.”
„Kellner Adolf nem túl nagy, de annál izgalmasabb kollekciója az 1910-es esztendő körüli időszak számos kiváló, meglepően modern szemléletű alkotását tartalmazta.”
Fényes Adolf remekművének egykori tulajdonosa, a kitűnő ízlésű, de ma még alig ismert műbarát, Kellner Adolf a Japán kávéház művészasztalának közkedvelt figurája volt. Herman Lipót, a baráti társaság festő krónikása a következő szavakkal emlékezett meg róla: „Kellner Adolf bácsi, egyszerű, kedves ember, fakitermelő, talán földbirtokos vagy bérlő […] Igazi lelkes mecénása mindnyájunknak. Sok szép képet vásárolt, volt egy elég jó Munkácsyja, Grünwald Fehér szobája, Ferenczyje, Fényese, Mannheimerje, talán Szinyeije is. Jóban volt Nemes Marcellel. Gyakran adott neki kölcsön pénzt is bevásárlásaira. Egyszer vállalta Iványi-Grünwald zilált anyagi viszonyainak a rendbehozását is, előteremtett vagy tizenötezer koronát, de sok vesződséggel tudta csak visszakapni a pénzét.”
Kellner Adolf nem túl nagy, de annál izgalmasabb kollekciója az 1910-es esztendő körüli időszak számos kiváló, meglepően modern szemléletű alkotását tartalmazta. A klasszikus generáció tagjai közül Ferenczy Károlyt a Vörös fal egyik változata és az Artisták képviselte, míg Csók Istvántól a Mézevők, a Téli fasor és a Műteremablak, Fényes Adolftól pedig a Kertvendéglő és a most bemutatott alkotás kapott helyet benne. Igazi meglepetésként Galimberti Sándor gyémántritkaságú életművéből két munka is Kellner Adolf gyűjteményét gazdagította: egykor e joviális fakereskedőé volt a közelmúltban előkerült Agave és az Almák című kép.