Irodalom
Rippl Rónai József emlékezései. Nyugat, Budapest, 1911.
Lázár Béla: Rippl-Rónai József. Ernst Múzeum, Budapest, 1923.
Petrovics Elek: Rippl-Rónai. Athenaeum, Budapest, 1942.
Genthon István: Rippl-Rónai József. Corvina, Budapest, 1977.
Keserü Katalin: Rippl-Rónai József. Corvina, Budapest, 1982.
Szabadi Judit: Így élt Rippl-Rónai József. Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1990.
Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítása. Szerk.: Bernáth Mária – Nagy Ildikó, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1998.
Bernáth Mária: Rippl-Rónai József. Szemimpex, Budapest, 1998.
Szabadi Judit: Rippl-Rónai. Corvina, Budapest, 2000.
Neuillyben. Rippl-Rónai József és James Pitcairn-Knowles. Szerk.: Jeremy Howard – Keserü Katalin, Ernst Múzeum, Budapest, 2004.
Farkas Zsuzsa: Rippl-Rónai József. Kossuth – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2006.
Ismeretlen párizsi remekmű
Rippl-Rónai József első párizsi kiállításán, 1892-ben berobbant a korabeli művészeti közéletbe, számos képe rögtön rangos műgyűjteménybe került. Legszerethetőbb korai műveire lecsaptak a jó szemű francia vásárlók a következő évtizedben, így Magyarországra nem jutottak el, és kimaradtak a későbbi monográfiákból is. A rendszerváltás után külföldön előkerülő párizsi csúcsművek segítségével ma már jobban érthetjük, miért okozott Rippl-Rónai olyan nagy feltűnést, miért fogadták körükbe a legjobb modern francia festők. Ilyen alkotás a most felbukkant, külföldről hazatért virágkompozíció is. Az éteri fehér derengésben tartott vásznon szecessziósan kígyózó vonalak között bontakoznak ki a formák: a virágok szirmai, a széles levelek és a kacskaringós indák. A decens zöld-fehér-szürke színskálát a citromsárga bibék és a rózsaszín, lila szirmok halovány játékossága emeli az 1890-es évek kifinomult francia színköltészetének legmagasabb régióiba. Ez az a míves kolorista poézis, amely visszaköszön Whistler szürke portréin vagy Giovanni Boldini Montesquiou grófjáról festett virtuózan elegáns arcképén (Robert de Montesquiou gróf portréja, 1897, Musée d’Orsay).
A bal alsó sarokban olvasható dátum pontosan eligazít a mű készülésének idejéről: 1893. A gondosan dokumentált életpálya alapján tudjuk, hogy a fiatal művész ekkor James Pitcairn-Knowles és szerelme, Lazarine társaságában Párizs mellett, Neuillyben dolgozott. Malonyay Dezsőnek az 1900-as pesti kiállítás katalógusában megjelenő regényes leírásából még az ódon ház ablakpárkánya is beazonosítható, ahol a képen látható cserepes virágok állhattak: „Kint Neuillyben úgy él, ahogy gondolkozik. Si licet [ha lehet] – Tolstojhoz hasonlítanám. Egy régi, kastélyszerű épület földszintjén vannak a fehér szobái. Ablakaira egy terebélyes vén zofora japonica [japánakác] lombjai hajlanak. Nincs semmi fölösleges a szobáiban, az a néhány darab bútora, melyekre elkerülhetetlenül szüksége van egy civilizált embernek, egyszerű és szép […] A dolgozószobájában még csak egy ócska gitár sincsen a szokott művészi czafrangból, néhány cserép virág van az ablakdeszkán és iszonyú rendben állnak a pemzlijei meg a festékei.” Talán éppen azon a bizonyos ablakdeszkán álló „néhány cserép virág” szerepel a most vizsgált festményen, bár a figyelmes szemlélő – mint egy jól ápolt télikertben vagy egy virágkereskedésben – kilenc cserepet is kivehet egymás mögé rendezve.
A felület kivételes hímpora
A sanyarú sorsú magyar festmények többségének már nem ismerhetjük eredeti felületét: a történelem viharai és a szakszerűtlen restaurátori beavatkozások eltüntették a műalkotások legfelső rétegét – letörölték a művek hímporát. A védőrétegként felhordott lakkozás sok esetben nem megy szembe a művész eredeti szándékával, de vannak kivételek. Ilyen a fiatal Rippl-Rónai, aki papírszerűen ropogós, decensen rajzos összhatásra törekedett több korai művén. Ahogy Petrovics Elek írta ezekről a munkáiról: „Az olajfestéssel járó zsíros hatást kerülte, szerette a fénytelen, tompa felületet, képeinek firniszelése [lakkozása] ellen is mindig tiltakozott.”
Visszaemlékezéseiben Rippl-Rónai elmeséli, hogy a Kuglizók (1892, Magyar Nemzeti Galéria) hogyan született meg a Párizs környékén ellesett figurák mozgásának tanulmányozása közben. A festő feltette magának a nagy kérdést, hogy „minek ide a sok festék?”, miközben újra és újra elemezte a kuglizók mozgását és tömbszerű figuráit. Ebből született meg az a nagy méretű kompozíció, amelyen a szénnel rajzolt kontúrok körbeölelik a tömbszerű modern formákkal érzékeltetett figurákat és a mögöttük sorakozó faágakat. Utólag is beleborzongott a gondolatba, hogy tisztelt, de már meghaladott akadémikus mestere, a „súlyos, zsíros ecsetű Munkácsy” mit szólt volna ehhez a modern párizsi gesztushoz, mennyire más stílusban dolgozta volna fel a témát. Rippl-Rónai az ornamentikaként kiterülő virágarabeszkhez a grafitkontúrokat és a hajszálvékonyan felhordott festékréteget választotta. A most vizsgált kompozíción – ritka módon – megőrződött az eredeti, lakkozásmentes felület, összhangban a művész szándékával.
Út Neuillyig
Rippl-Rónai hosszú pályakezdése Munkácsy modelljét követte, de ezen az úton a legmodernebb századfordulós francia művészkörök világáig jutott el, majd kiforrott stílusa magába olvasztotta a formálódó izmusok több tanulságát is. Kaposvárott, zsidó származású polgárcsaládban nőtt fel, ahonnan rendíthetetlen festőművészeti vágyának – és pártfogóinak – köszönhetően juthatott csak el 1884-ben a müncheni akadémiára. Bár elsajátította a müncheni szalonzsánerek modorát, kikristályosodott benne a kívánkozás a „művészet Mekkája”, Párizs iránt. 1887-ben ösztöndíjjal került a francia fővárosba, ahol szerény pályakezdőként felkereste a sikerei csúcsán álló, ünnepelt festőfejedelmet, Munkácsy Mihályt. Három évig készített másolatokat a műhelyében, de közben – illetve a szakítás után – megismerte a friss modern művészi áramlatokat, többek között a művelt párizsi festőbarát, a skót származású James Pitcairn-Knowles jóvoltából. Az 1890-es évek első felében kibomló festészetét hosszanti, elnyújtott formájú, visszafogott színvilágú, egész alakos képmások és delikát ízlésű pasztellportrék határozták meg. A „fekete korszaknak” (1889–1899) nevezett periódusban Rippl-Rónai sajátos érzelmi-esztétikai szűrőjén engedte át az amerikai Whistler festészetét, a preraffaeliták angol hagyományát, a szimbolizmust, a posztimpresszionizmust és a nabik művészetét. 1893-ban csatlakozott a Nabis-hoz, a Gauguin és Puvis de Chavannes útját járó századvégi modern, misztikus francia festőtársasághoz, valódi baráti-művészi viszonyt alakítva ki a posztimpresszionizmus meghatározó csoportosulásával.
Visszaemlékezéseiben költői leírást adott Rippl-Rónai a neuillyi otthonáról: „Neuilly a Szajna és az erődítések közt fekszik. Régebben, Napóleon, Louis Philippe és Duc d’Aumale idejében egy nagy vadaskert volt a máig is fennálló, gyönyörű, öreg kastéllyal és néhány más nagyobb villaépülettel. De később parcellázták s mai napság csupa villából és kertből áll, körülbelül harmincezer lakossal, nagy fasorokkal s igazán szépen tatarozott utakkal és utcákkal. […] A ház, melyben laktunk, a legrégibbek közül való, bejárata ódon, kapui rácsosak. Első látásra is, noha elhanyagolt állapotban van, úri dolognak látszik: a patinás falak, a kis kockás nagy ablakok jó ízlésre vallanak, a régibb időkre emlékeztetnek és sokat tudnak a megfigyelőnek mesélni és még több következtetésre adnak alapot. Hátul a nagy öreg fákkal beültetett parkban mindjárt egy óriási Sophora Japonica áll, nagy, uszályos ágakkal, nyáron olyan, mint egy sleppes hercegnő zöld ruhában. Csupa poézis. Röviden: kopott, de igen érdekes ház volt ez, ahol mi hárman, ketten a földszinten, Knowles barátom az emeleten – laktunk.”
Körvonalak és virágok
A kép meghatározó eleme – a zöld-fehér színharmónia mellett – a ceruzarajzolat érzékien bodrozódó vezetése. Ezek a törékeny korai vonalak teltek Gauguint idéző vastag kontúrokká Rippl-Rónai későbbi festészetében, hogy végül átalakuljanak a kukoricás korszak pettyegetett fekete körvonalaivá. A stiláris előkép viszont a korabeli francia posztimpresszionisták különleges nyelvezete, amelyet Szinyei Merse Anna a hasonlóan rajzos karakterű Ágyban fekvő nő (1891, Magyar Nemzeti Galéria) kapcsán elemzett: „Rippl vonalai a cloisonnizmus elvét követik, azaz a középkori zománcművesek vagy üvegablakkészítők keskeny fémpántjaihoz hasonló módon választják el egymástól a színeket, a körgyűrűkként egymásra épülő formasíkokat. A Gauguin és követői által Pont-Avenben gyakorolt szintetista eljárás egyéb jellemzői is jól érzékelhetőek, hiszen egyáltalán nem modellálja a formákat, kerüli a rövidüléseket és legfőképpen egyenlő módon kezeli a képelemeket.”
A vizsgált kép színharmóniában közeli párhuzama az a szürkésfehér háttér elé állított kettős virágos váza csendélet (Rózsa és gyöngyvirág, 1894, magántulajdon), amely egykor Révai Ödön gyűjteményének éke volt. Rippl-Rónainál szorosabban kevés magyar művész kötődött a virágokhoz. Festményein, önéletírásában és a róla szóló riportokban újra és újra felbukkan a téma. A Róma Villában a kertészkedés örökké napirenden volt, Lazarine-nel közösen gondozták gyönyörű rózsáikat, az ikonikus portréfotókon is rendre feltűnnek virágok. 1911-es visszaemlékezésében hemzsegnek a virágokkal kapcsolatos megjegyzések: „Én az egyszerre-festés szépségében és erejében teljesen bízom. Fő törekvésem azért mindig az, hogy bármit, bármely méretben – már amint ez fizikailag lehetséges – egyszerre, mint piktor-nyelven mondani szokás: egy ülésre fessek meg. Az így készült kép festésmódja emlékeztet a virágra vagy gyümölcsre, amelyen még rajta van a hamva.” Ezt a hamvas festésmódot érhetjük tetten ezen az érintetlen felületű korai párizsi remeken.