A Csendélet madarakkal című kép megfestése idején Pekáry István már túl volt első sikerein, de a legnagyobb elismerések még előtte álltak. A mű születésének évében, 1930-ban nyerte el először a Szinyei Merse Pál Társaság dícsérő oklevelét, két évvel később Nemes Marcell híres utazási ösztöndíját is begyűjtötte, majd sorra jöttek a külföldi és a hazai kitüntetések: Milánóban a Triennálé ezüstérme, Párizsban a világkiállítás kitüntető oklevele, 1939-től 41-ig pedig a Főváros vezetése által odaítélt római ösztöndíjat is elnyerte. Kiállított többek között a New York-i Silbermann Galériában, a Brooklyn Múzeumban és a velencei Biennálén, képet vásárolt tőle a szintén New York-i College Art Association. Festményei és szövött kárpitjai a hazai és nemzetközi porondon is sikert arattak, díszleteket tervezett a legnevesebb római operaháznak, a harmincas évek közepétől pedig már közületi megbízásokkal is elhalmozták: ő készíthette el a margitszigeti Palatinus Strand Budapest ostromakor elpusztult, de pár évvel ezelőtt rekonstruált grandiózus falképeit.
Annak ellenére, hogy Pekáry festményei a szocializmus évtizedei alatt is töretlen népszerűséget élveztek a hazai közönség körében, sőt egyike volt a Nyugat-Európai galériák magyar kedvenceinek, a hivatalos magyar művészettörténetírás sokáig adós maradt társtalan életműve elfogulatlan értékelésével. Gyanússá tették őt letagadhatatlan sikerei, miközben stílusát, itthon szinte párhuzamok nélküli festői világát is nehezen lehetett integrálni a 20. századi magyar festészet történetébe. Ma már, mikor az izmusok bűvöletében álló, a korstílusok ritmusában gondolkodó hozzáállást végleg meghaladta a párhuzamosan egymás mellett létező, különböző művészi attitűdök megbecsülése, a „saját világok” értékelése, Pekáry képeinek különleges vizualitása könnyebben elnyeri a megérdemelt elismerést.
A Csendélet madarakkal képi világa bármennyire is összetéveszthetetlenül egyéni, szoros szálakkal kötődik a korhoz, amelyben született, valamint Pekáry tanulmányaihoz, élményeihez és választott példaképeihez. A háttér a lankás dobhajlatokon álló fákkal a főiskolai mester, Rudnay Gyula letisztult tájait idézi, az égbolt és a felhők kialakítása, a leheletfinom árnyalatokkal és tónusfokozatokkal egybefogott színek, az élénken mozgatott faktúra, az ábrázolás sejtelmes időtlensége pedig a frissen felfedezett Csontváry művészetét juttatja az eszünkbe, akinek éppen 1930-ban rendezték meg az első összefoglaló tárlatot az Ernst Múzeumban.
A nemzetközi inspirációk sorában a 20. századi modern művészet egyik legnagyobb hatású „őse”, Henri Rousseau áll az első helyen: az ő naiv és rácsodálkozó alkotói attitűdje, mágikus természetlátása és zománcos felületalakítása a kompozíció minden pontján tetten érhető. Rajta kívül a kortárs tendenciák közül a Neue Sachlickeit, főleg annak mágikus realista irányzata rokonítható Pekáry alkotói stílusával, az élesen metszett formákkal, a misztikus hangulatot sugárzó fény- és színkezeléssel. A Csendélet madarakkal azt is jól mutatja, hogy ezekben az években a fenti impulzusokon kívül a népművészet ihlető ereje hatott leginkább a mű alkotójára.
Az ősi tudást, az archaikus szimbólumokat a mindennapi élet magatartásformáiban és tárgykultúrájában egyaránt megőrző paraszti kultúra ezekben az években Európaszerte fontossá vált a modern művészek számára. A húszas évek folyamán az avantgárd formalizálódó, kiüresedő tendenciáit látva sokan úgy érezték, hogy a modern művészet kríziséből az ősi jelekkel és szimbólumokkal operáló, romlatlan, a hideg ész helyett az ösztönök és az érzelmek világából merítő népművészet látásmódja és formakincse jelenthet kiutat. Hirtelen felértékelődtek az iskolázatlan zsenik, a paraszti környezetből kiemelkedő „őstehetségek”, akiknek korábban szinte figyelemre sem méltatott művei a művészeti könyvek lapjain és a legfontosabb galériák falain is megjelentek. Jellemző, hogy Franz Roh korszakos jelentőségű, 1925-ben közönség elé került Nach-expressionismus című kötetébe bekerült az elsőként felfedezett magyar parasztfestő, Benedek Péter egyik kompozíciójának reprodukciója, míg Kállai Ernő a szintén ekkor kiadott Új magyar piktúra című kötetében oldalakon keresztül méltatta a korábban szinte teljesen ismeretlen, naív őstehetség munkáit.
Pekáry művészete, így a most elemzett festmény ebben a kontextusban értelmezve kifejezetten modern alkotói megnyilvánulásként értelmezhető. A varázslatos hangulat, a brilliáns technikai tudás, a színek robbanó vizualitása és a megfestés artisztikuma magával ragadja a nézőt, miközben a népmesék sokértelmű utalásai, az ősi tudást, az ösztönvilág titkait feltáró jelbeszéde is ott dereng a lefegyverzően szép felület mögött. Erre a kettősségre is rámutat Farkas Zoltán, a Nyugat kritikusának 1931-ben írt cikke, miközben kiemeli milyen félreértés lenne Pekáry művészetét tisztán népi, magyaros festészetnek titulálni.
„Van és lehet a modern és városi embernek is olyan egészen őszinte lelkiállapota, amelyből ilyen, az eddigi elképzeléssel ellentétben primitiveknek látszó ábrázolások fakadnak, amelyek nem spontán, előzmények nélkül született megnyilvánulások, hanem inkább a komplikáltra ráúnó embernek menekülései az egyszerűséghez. Ez pedig ugyancsak nem népi folyamat, sőt éppen az ellenkezője.
De ettől eltekintve annyi friss közvetlenség és annyi derüs életvágy (bár hátterében a mesék riadt félelme is!) van Pekáry képein, annyi üdítő elevenség és mindezek összeszövődéseként annyi egyéni különállás, hogy jóval nagyobb elismerés illetné meg ma, midőn a művészek rendszerint fáradt önmagukat, vagy másokat utánoznak, sőt, ami a legijesztőbb, művészi élmények helyett teoriákat festenek.”
Molnos Péter