Irodalom
CLXI. Csoportkiállítás. Ámos Imre, Anna Margit, Gertler Tibor, Th. Th. Heine (Brunn) festőművészek. Katalógus. Ernst Múzeum, Budapest, 1936.
Farkas Zoltán: Kiállítások. Nyugat, 1936/11., 385–387.
Hárs György: Chagall kézcsókja jelével. Képes 7, 1988. december 24., 30–34.
Turai Hedvig: Anna Margit. Szemimpex, Budapest, 2005.
A bábu megszólal. Anna Margit művészete. Szerk.: Kolozsváry Marianna, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2024.
„Mivel Anna Margit a kommunista kultúrpolitika irányvonalát kategorikusan elutasította, ezért az Európai Iskola betiltása, 1948 után tiltott művészként kiállítási lehetőséghez az elkövetkező húsz évben nem jutott. Csak pár megszállott magángyűjtő vásárolta a műveit. Apám, Kolozsváry Ernő, amikor 1968-ban felkereste, kedvére válogathatott a szinte érintetlen életművéből. Anna Margit a szekrény tetején feltekerve tárolta a kissé Bonnard, Vuillard festészete által is érintett, franciás korai műveit. Apám ezeket is kibontogatta és így talált rá a Madáretető című műre. Azonnal megvásárolta, hiszen mint Farkas István Vihar után (1936) című főművének tulajdonosa, egy szempillantás alatt meglátta Anna Margit minden parkra jellemző, madarat etető jólelkű asszonyságában azt a magányos, ősi nyugalommal telített nőalakot, akit az emlékezés elégikus hangulata leng körül, s ez Farkas István külön világban élő figuráira emlékeztette. És az idő apám választását igazolta, egy korai főművel állunk itt szemben, ahol egy fiatal Vaszary-növendék már nagyon is sokat meg tudott mutatni a Farkas István-féle mélységből, magányból és drámaiságból.”
Kolozsváry Marianna
Chagall csókja
„Nekem Chagall kezet csókolt. Nekem, a huszonévesnek” – mondta Anna Margit pár évvel halála előtt, egy 1988-as interjújában. A legendás jelenet 1937-bent történt, amikor a fiatal festőnő férjével, Ámos Imrével ellátogatott Párizsba, hogy tiszteletüket tegyék a rajongásig tisztelt Chagall mester előtt. Bár az idős művésznő „lehuszonévesezi” akkori önmagát, korántsem számított akkoriban diáklánynak. 1929-ben érkezett Budapestre nagynénjével, ahol 1933–1934 között Vaszary János modern szellemiségű szabadiskolájában képezte magát. 1936-ban már megvolt első bemutatkozó kiállítása az Ernst Múzeumban, amelyet Farkas István kalapemeléssel üdvözölt. Ebből az időszakból való a most bemutatott festmény is, amely korábban a Kolozsváry-gyűjtemény kimagasló kvalitású Anna Margit-anyagának volt a része, az idei nagy életműkiállításon pedig a nyitó falon szerepelt.
A képen egy fiatalos arcú, mégis botra támaszkodó nőalak fehér galambot etet egy pasztellvörösben megfestett parkban. Az elégikus hangütés, a tompa koloritba burkolt melankólia inkább idézi a Gresham-kör 30-as évekbeli esztétikai világát vagy Farkas István prousti ködbe vesző emlékképeit. „A típus – írja Anna Margit monográfusa, Turai Hedvig egy másik 1936-as kép női szereplője kapcsán – a húszas–harmincas évek neoklasszicista nőalakjait is felidézi, ahogyan a melankólia, a tárgy nélküli vágyódás vagy a zenélő, gordonkázó, átszellemülésük révén a jelenből, a mindennapokból kilépő nők is egy idilli, a jelen valóságában fellelhetetlen Árkádiára utalnak.” A festmény szerepelt az Ernst Múzeum 1936-os bemutatkozó kiállításán (férje, Ámos Imre képeivel együtt). A Nyugat hasábjain megjelent kritikájában Farkas Zoltán találóan írta elégikus alaphangulatukról: „Halvány színfoltokkal festett […] festményeket láttunk tőlük, egy kissé fájdalmas és bizonytalan álomvilág érdekes megnyilvánulásait, mai festészetünk víziós irányának tehetséges termékeit.”
Álombéli parkban
A túlélésért küzdő Anna Margit 1945 előtt nem is festett olajjal vászonra. Korai festményei mind temperával készültek. (Méretük is kicsi; a Madáretető kimagasló főműnek számít az életművön belül!) Turai Hedvig így írt erről: „A papírlapra készült temperaképen sokszor fest egymáshoz közeli árnyalatokkal, a fehér vagy a szürke tónusaival. A fehér, illetve a fehér és a szürke, olykor csaknem grisaille festésmód jellemzi munkáit, alakjai szinte beleolvadnak a háttér színeibe […]. 1934–37 közötti stílusának jellegzetességei a tompa, visszafogott, Derkovits munkáira emlékeztető színhasználat, a fehér kiemelt szerepe, a neoklasszicista jellegű nőtípus. Ámos »finoman átszűrt, egymást alig fedve festett motívumokról« ír naplójában, ő az áttetsző, szinte réteges megjelenítést a valóságon túli elemek, angyalok, földöntúli lények […] megjelenítésére használja. Anna Margitnál az egymáshoz közeli színek a határokat mossák el, teszik kérdésessé. Nem határozott vonalakkal vagy élénk színekkel, hanem a fehérrel hangsúlyoz, az egymás melletti okkerek, vörösök, barnák viszonylataiból lehet kibontani az arcot, az alakot, elválasztani a környezetet és a tárgyat.”
A helyszín a Gulácsytól (de mondhatnánk akár Krúdy Gyulát is) örökölt álombéli park, tömött fenyőkkel, kovácsoltvas lábú paddal és faragott díszkúttal. Anna Margit korai korszakában festett képeinek ez a jellegzetes helyszíne. Nem tudjuk, pontosan merre járunk, hol inkább kastélyparkra hasonlít (A Károlyi-kert, 1936), hol előkelő alpesi szanatóriumra (Nő erkélyen, 1936), hol pedig antik szobrokkal teli múzeumkertre (Emlék, 1935). Az álomszerű parkban álló, galambot etető nőben egyszerre sűrűsödik össze az élet több fázisa, a babaarcú leánytól a megtört hátú özvegyasszonyig – a szűkölködő, pályakezdő fiatal festőtől a magyar nőművészet nagy ikonjává nemesedett Anna Margitig.