Irodalom
Hevesy Iván: Szobotka Imre képei. Nyugat, 1921/12., 959–961.
Guillaume Apollinaire: Tanulmányok. Fordította: Réz Pál, Európa, Budapest, 1973
Mednyánszkytól Barcsayig. Modern művészet a Keresztes-gyűjteményben. Szerk.: Kolozsváry Marianna, dr. Keresztes László kiadása, Budapest, 2010
Barki Gergely: Lost and Found. Az elveszett magyar kubizmus. Artmagazin, 2015/6., 12–21.
Barki Gergely: Wanted / Los & Found. À la recherche du cubisme hongrois perdu. Párizsi Magyar Intézet, Párizs, 2021
Programszerű kubizmus
„Ideje, hogy uraivá legyünk a természetnek” – kezdte A kubista festők című 1913-as költői védőbeszédét Guillaume Apollinaire. Szobotka Imre ízig-vérig kubista kompozíciója kristályformákra töri a természeti látványt, a fák lombjait, a lankás domboldalakat, a völgyben megbúvó házakat, a távoli hegyeket és az ég kékjét. És mindehhez társul a 20. századi látkép rekvizituma, a távvezeték, amely a villamosítás modern tájformáló erejével szabdalja mértani mezőkre az idilli panorámát. Szobotka olyasfajta geometriával rokon, tisztaságra törekvő, új művészeti nyelven beszél, amilyennel Apollinaire jellemezte a fiatal párizsi festők kubista képeit: „a mértani alak a rajz lényege. A mértan – a térnek, a tér arányainak és kapcsolatainak tudománya – mindig is a festészet alapvető szabálya volt.” A vizsgált mű egy olyan papírlapra készült, amelynek hátoldalára a pályakezdő Szobotka, a díszítő festő (aláírása alatt: „disz. festő”) tussal rajzolt mértani tanulmányokat, hiszen a geometriai tudás tényleg fontos részét alkotta a művészek képzésének. De a kubizmus esztétikai forradalma alakította át ezt a tudományt az euklideszi téren túli víziókat letapogató festői vízióvá.
Kubisták között Párizsban
A magyar kubistáknak nevezhető társaság legeredetibb tagja kétségkívül Szobotka Imre volt. Mikor 1911-ben barátjához, Csáky Józsefhez Párizsba érkezett, meglepetten szembesült a Salon des Independants-en kiállító kubisták alkotásaival. Ez a tárlat volt az első alkalom, hogy az új stílus mellett elkötelezett művészek csoportot alkotva, önálló iskolaként jelentkezhettek a közönség előtt. Archipenko, Duchamp, Léger, Metzinger és társai hatalmas felháborodást váltottak ki a francia művészeti közéletben. Szobotka, bár ekkor még távolságtartóan figyelte a csoport munkáját, egyértelműen felismerte jelentőségüket. 1911 végén rövid időre hazalátogatott, de néhány hónap elteltével visszatért a francia fővárosba. Ekkor vált végérvényesen az új festészet hívévé, ahogy saját szavaival megfogalmazta: „visszavonhatatlanul a kubista tanulmányokba merültem.” Egy évvel később a modern szellemiségű La Palette iskola tárlatán számos műve szerepelt, majd 1913 tavaszán már ki is állított a Salon des Indépendants kubista termében. Apollinaire recenziójában külön megjegyezte, hogy Szobotka milyen intelligens erőfeszítéseket tesz arra, hogy kiszabaduljon az irányzat iskolás formakészletétől.
Magyar kubizmus
A Magyar Nemzeti Galériában zajlik egy nagy szabású kubista kiállítás előkészítése. Az az izgalom, amely a 2000-es évek közepén a fauve képeket vette körbe és végül elvezetett a 2006-os Magyar Vadak forradalmi bemutatójához, az most a kubizmus környékén tapintható ki. A kutatás nyomán már most sokkal többet tudunk az izmus magyar gyümölcseiről. Barki Gergelynek köszönhetően tavaly a párizsi Magyar Intézetben mutatkozott be a magyar kubizmus egy kisebb kiállítás keretei között À la recherche du cubisme hongrois perdu címmel. A tárlat egyik főszereplője természetesen Szobotka Imre volt (olyan kevéssé ismert nevek mellett, mint Bánszky Sándor vagy Bossányi Ervin), akinek kubista korszakának különös zamatú remekei – köztük a most vizsgált tájkép – folyamatosan bukkannak elő az elmúlt évtizedben. Egyre jobban értjük, miért írta róla Hevesy Iván a Nyugat hasábjain bő száz évvel ezelőtt: „Szobotka Imre az egyetlen magyar festő, aki fejlődése során egész az absztrakt, programszerű kubizmusig is eljutott, hogy abból kiindulva kísérelje meg új út keresését.”