Basch Andor több mint nyolcvan év lappangás után előkerült alkotása azon ritka budapesti látképek sorába tartozik, amelyeknél nemcsak a szerző és az ábrázolt helyszín azonosítható, hanem a nézőpontot, sőt a megfestés napra pontos dátumát is meghatározhatjuk. A kompozíció centrumában az 1882-ben felavatott, a magyar történelem elmúlt közel másfél évszázadában mindvégig fontos szerepet játszó Petőfi-szobor látható, míg a háttérben a régi – eredetileg valóban okkersárga színűre festett – Erzsébet híd, az Eskü teret övező bérpaloták, valamint a Dunán átívelő egykori Ferenc József (ma Szabadság) híd tűnik fel. Jobbra a néhány apró figurával benépesített rakpart, a sétálóktól nyüzsgő Dunakorzó, a kettő között pedig az 1904-ben megindult 16-os villamos egyik élénk narancssárga színű kocsija látható. A csengően tiszta égbolt és a lombjukat vesztett fák alapján biztosak lehetünk benne, hogy Basch Andor a tér egy téli napon feltáruló látványát rögzítette a vásznon, de a szignó mellett olvasható évszám és néhány apró motívum alapján nem csupán a dátumot, de az ábrázolt jelenet szinte percre pontos idejét is meghatározhatjuk. A datálás szerint a kép 1938-ban készült, míg a hídfő bástyaszerű építményén lengő, alig kivehető nemzeti színű zászló, valamint a szobor előtt gyülekező tömeg azt is bizonyossá teszi, hogy a festmény az egyetemi ifjúság hagyományos március 15-i ünnepségét ábrázolja. Az esemény menetét a korabeli napilapok alapján pontosan rekonstruálhatjuk.
A festményen feltáruló kép látószöge szintén izgalmas kérdéseket vet fel, hiszen ezen a helyen ma már nem áll olyan épület, amelynek valamelyik ablakában Basch Andor egykor felállíthatta festőállványát: a Hotel Marriott déli homlokzata ma közel száz méterrel a kompozíció egykori nézőpontjától északra magasodik. A probléma megoldása éppen úgy Budapest második világháborús pusztulásával függ össze, ahogy az Erzsébet híd mai látványa is alapvetően eltér a képen látható eredeti állapottól. A festő ugyanis az 1945 januárjában végzetes bombatalálatot kapott, majd később teljesen lebontott Hotel Carlton egyik Petőfi térre néző, harmadik vagy negyedik emeleti szobájában állította fel festőállványát, hogy rögzítse a március 15-én elé táruló látványt. A kompozíció így nem csupán Budapest egyik legszebb, a megszálló német csapatok által felrobbantott hídjának állít emléket, de a Dunakorzó legendás, a walesi hercegtől az indiai maharadzsán át számtalan külföldi minisztert vendégül látó, fényűző szállodakomplexumának is.
„Basch Andor festő, akit a festés önmagáért érdekel.” Az Ernst Múzeum 1932 márciusi csoportkiállításának katalógusában a korszak talán legismertebb művészeti írója, Lázár Béla ezzel a látszólag közhelyes félmondattal tökéletesen megragadta Basch Andor stílusának legfontosabb karaktervonását. A jómódú polgári családba született, a budapesti Mintarajziskolában, a párizsi Julian Akadémián, majd Nagybányán, Ferenczy Károlynál tanuló művész a századforduló évei után eszmélő olyan modern magyar festők közé tartozott, akik számára a felület cizellált „megmunkálása” az egyéni alkotói stílus elsődleges kritériuma volt. Persze sokan rájöttek Basch Andor előtt is, hogy a művészi eredetiség, a könnyen azonosítható kézjegy, az összetéveszthetetlen alkotói karakter leginkább a felületalakítás módjában, az olajfesték felrakásának egyéni modorában ölt testet, de itthon az 1930-as évek folyamán nála jobban ezt a tudást talán senki sem kamatoztatta. Ez a látványos paradigmaváltás részben az egyedi technikai megoldásokra éhes műpiac logikájából fakadt, másrészt a fotográfia elleni harcnak is köszönhető volt, hiszen a festők az egyre jobb reprodukciók és mérethű nyomatok minőségét a felület alapos, szinte reliefszerű megmunkálásával, az egyedi faktúrával igyekeztek túlszárnyalni. Persze az egyszerű „üzleti számítás” mellett a művészekben sokkal inkább az a romantikus eredetű vágy dominált, hogy a zsenikultusznak megfelelően az egyéni temperamentum minél átélhetőbb lenyomatát az ecsetjárás látványos és expresszív megoldásaival érjék el.
A kis megszakításokkal közel két évtizedet Párizsban élő, így nem véletlenül az egyik legfranciásabb magyar festővé váló Basch Andor már a 20. század első évtizedében megismerkedett a legmodernebb irányzatok vezető mestereivel. Bejáratos volt a legendás Stein-szalonba, így nem csupán Cézanne, Van Gogh és Gauguin képeit tanulmányozhatta a francia főváros modern galériáiban, de – miként Herman Lipót emlékeiből megtudhatjuk – „Picasso kék korszakának golyón balanszírozó emberéért” is rajongott. A harmincas évek folyamán a nagy elődök közül Van Gogh művészete vált számára leginkább ihletővé. Ekkor született művei a holland festő képeinek ropogós, szaggatott ecsetvonásokból felépített, tapintásra ingerlő, barokkosan buja faktúráját idézik. „Valami belső lobogás és lángolás tüzel át ezeken a viharzó lendülettel megfestett, szép és érdekes képeken” – olvashatjuk a Pesti Napló műkritikusának elfogódott szavait Basch 1938-as kiállításáról. Ez a féktelen lendület, a festés iránti rajongás és az anyaggal való teremtő „munka” érzéki öröme sugárzik Basch Andor életművének kimagasló, múzeumi rangú darabjáról.
Molnos Péter