2018 egyik legnagyobb magyar művészettörténeti szenzációja Dénes Valéria Csendélet kaktuszokkal című festményének felbukkanása volt a Kieselbach Galéria tavaly téli aukcióján. A mindössze egyetlen egyszer, a Nemzeti Szalon 1914-es tárlatán bemutatott remekmű több mint száz esztendős lappangás után egy nyugati magángyűjteményből került vissza Magyarországra. Ez az örvendetes esemény újabb bizonyítékát adta annak, hogy a magyar festészet fájóan hiányos emlékanyaga ma már leginkább a külföldre „szakadt” műtárgyak hazatérése révén egészülhet ki. Képzőművészetünk nemzetközi presztízsének – és persze az egyes képek árának – emelkedése szerencsére egyre nagyobb vonzerőt jelent világszerte, így az elmúlt közel harminc évben kiemelkedő magyar festmények sora került a határon túlról Magyarországra. A most bemutatott alkotás a Csendélet kaktuszokkal című képpel együtt hagyta el egykor Budapestet, s vele tért „haza”, hogy megszületése után több mint egy évszázaddal új tulajdonoshoz kerüljön.
Ketten, együtt
A századforduló emancipált nőtípusába tartozó, a hagyományok diktálta asszonyszerepet a művészéletre felcserélő Dénes Valéria Szablya Frischauf Ferenc festőiskolájában kezdte tanulmányait. 1907-től nyaranta Nagybányán dolgozott, itt ismerkedett meg későbbi férjével, Galimberti Sándorral, akivel 1910-ben Párizsban már együtt béreltek műtermet. Szerelmük, közös életük festészetükben is szoros rokonságot eredményezett: azonos motívumok előtt állva festették meg hasonló felfogásban készült műveiket, amelyek mintha egyetlen életművé állnának össze.
Az idő
Dénes Valéria összesen tizennégy fennmaradt képe közül egyetlen egyen sem találunk datálást, így azokat csupán közvetett bizonyítékok alapján tudjuk több-kevesebb pontossággal elhelyezni az időben. A most bemutatott festmény esetében szerencsére számos körülmény is a segítségünkre van. Mivel az akkor harmincnégy éves festőnő 1911. december 4-én kötött házasságot Galimberti Sándorral, így ettől kezdve a korábban használt „DV” monogramot felcserélte az asszonynevének kezdőbetűiből összeállított „GDV” szignóra. A Budai tájképen az előbbi jelzés olvasható, így annyi bizonyos, hogy a kép 1912 előtt készült. A kört tovább szűkíti, hogy a festményen látható tájrészlet – eltérő kivágatban, de azonos nézőpontból – Galimberti Sándor egyik jól ismert alkotásán is feltűnik. Az Óbudai részlet című kompozíciót alkotója szintén csupán monogrammal szignálta, de a vászon hátoldalára az évszámot is felírta: „Galimberti 1911”. A művészek minden valószínűség szerint egyszerre, egymás mellett állva készítették el a két kompozíciót.
A hely
Az 1907-től „együtt mozgó” két művészi pálya ihlető helyszíneit leginkább a Nemzeti Szalon 1914 februárjában megrendezett páros kiállítása alapján rekonstruálhatjuk. A szerencsére meglepően alapos, rövid önéletrajzokat, hét reprodukciót, valamint a képtulajdonosokkal és korábbi kiállítási adatokkal is kiegészített műtárgylistát tartalmazó katalógus összesen hetvenhét művet sorol fel Dénes Valéria neve alatt. A tájképek sorában a név szerint említett helyszínek a következők: Bruges, Saint-Germain, Saint-Raphael, Dieppe, Párizs (Vaugirard utca, Cluny kert), Tótfalu, Nagybánya és Budapest (Városmajor, Szemlőhegyi út, Óbuda). E helyszínek közül a korábban már említett, azonos tájrészletet ábrázoló Galimberti-festmény hagyományos címe miatt Óbuda kínálkozik a legesélyesebb „jelöltnek”. A városrész alaposabb vizsgálata alapján szinte bizonyos, hogy a két képen a Bécsi út és a Szépvölgyi út sarkán álló, újlaki katolikus plébániatemplom látható. A keletre néző, „féloldalas” főhomlokzat egyetlen, szokatlanul karcsú tornya és az apszis jól elkülönülő, alacsonyabb tetőzete még Galimberti és Dénes Valéria lendületes, stilizáló, expresszív torzításokkal operáló stílusa ellenére is felismerhető. A templom elhelyezkedése és a háttérben feltűnő hegyvonulatok alapján egyértelmű, hogy a két festő dél-keleti irányból, egy, a környező épületeknél jóval magasabb bérház emeleti erkélyéről tekintett rá a motívumra.
Dénes Valéria alkotói stílusa, a Matisse hatásaként is kibontakozó felszabadult ecsetkezelés és a festői indulatnak teret engedő formatorzítás a most felbukkant, több mint száz éven át rejtőzködő kompozíción is tetten érhető. A laza, levegősen elhelyezett foltokat mély fekete kontúrok keretezik, amelyek mellett mindenhol kiragyog az alapozás világító fehér felülete. Ettől és a lendületes ecsetvonásokkal felvitt, rusztikusan ható foltoktól mozgalmassá, szinte lélegzővé válik a felület. A kép Dénes Valéria jellegzetes, a fauvizmustól a kubizmus felé ívelő „stílusának” fontos állomása, egyben a magyar avantgárd egészében is kiemelt hely illeti meg.
Molnos Péter