Irodalom
Malonyay Dezső: Szinyei Merse Pál. Lampel, Budapest, 1910.
MIÉNK III. kiállítása. Nemzeti Szalon, Budapest, 1910.
Magyar mesterek III. csoportkiállítása. Ernst Múzeum, Budapest, 1916.
Hoffmann Edith: Szinyei Merse Pál. Országos Magyar Szépművészeti Múzeum, Budapest, 1943.
Végvári Lajos: Szinyei Merse Pál 1845–1920. Képzőművészeti Kiadó, Budapest, 1986.
Szinyei Merse Anna: Szinyei Merse Pál élete és művészete. Magyar Nemzeti Galéria – Corvina – Széchenyi, Budapest, 1990.
Szinyei Merse Anna: Szinyei Merse Pál (1845–1920). Magyar Nemzeti Galéria – Corvina – Széchenyi, Budapest, 1990.
Tímár Árpád: A Majális festője közelről. HOLMI, 1990/7., 840–843.
Csendes meditáció Tokaj alatt
Finom, költői csend üli meg a Bodrog-parti tájat. Az égbolt fátyolfelhőit a hajnali nap színezi át halovány rózsaszín csíkokkal. A folyó szinte észrevétlenül csordogál a kanyarulatban, a partra húzott ladik mindenféle erőfeszítés nélkül megül a homokágyon. A víz felszíne megduplázza a látványt, a túlsó magaspart sávját, a rózsaszín felhőket és a ladikot. A plein air ünnepelt mestere, Szinyei Merse Pál motívumvadászat során talált rá erre a kiérlelt kompozíciójú tájrészletre. A vízmosta partra kihúzva áll az ember nélküli üres ladik. A szemközti part mélyen kimosott kanyarodó íve falként húzódik végig a horizonton, csak a távoli hegycsúcs fenséges kúpja magasodik fölé. Szinyei ugyanolyan poétikusan merengő, filozofikus pillanatot rögzített ecsetjével, amilyenről József Attila írt a dunai rakparton vagy Juhász Gyula a Tisza mellett. Ahogy első életrajzírója, Malonyay Dezső elemezte kései tájképeinek bölcs derűjét: „Tájaiban ott kapjuk őt magát, rendkívül derűs életörömét, a természet őszinteségéből, de megvigasztalóan mindig, mindenkivel és mindennel közönyös bölcsességéből táplálkozó életfilozófiáját, a melynek szeretete csak annál univerzálisabb, annál szuverénebbül megbocsátó.”
A festményen megjelenített táji látvány a felvidéki Szegi környékén készült, Tokajtól északra, ahol a Szinyei család szőlőbirtokai feküdtek. A festő rendszeresen megfordult a környéken (különösen szüret alkalmával), motívumok után kutatva. A távolban magasodó, vékony felhőkoszorúba burkolódzó hegycsúcs a tokaji Kopasz-hegy, tőle balra terül el Tokaj települése. A magányos vulkánkúp különleges geológiai tájat jelöl az Alföld és az északi hegyvidék találkozásánál, a Tisza és a Bodrog összefolyásánál, amelyet a szellemtörténet és a borkultúra nemesített meg. Itt csepegtek a Himnusz nektárcsöppjei a szőlővesszőkön, és itt található a „legészakibb mediterrán város” (Hamvas Béla), amelyet világhírű borászata ma is turisztikai célponttá tesz. Szinyei észak felől örökítette meg ezt a kivételes vidéket, a meditatív csendességű Bodrog partján állva.
A festő kutatója, Szinyei Merse Anna hosszasan elemezte a kései remekmű letisztultságát 1990-es nagymonográfiájában: „Az 1908-ban festett Bodrog-kép olyan rendkívüli tömörítő képességről vall, mely nagyon ritkán jutott szóhoz Szinyei munkásságában. Talán csak a Hóolvadás vagy a Capri említhető vele egy sorban, de azokon is sokkal több részletelem fedezhető fel. A szinte mindennemű növénytakarót nélkülöző, már-már sivár táj csontvázig lemeztelenített valóságában került itt megörökítésre. Föld-víz-ég hármas őseleme a legteljesebb egyszerűséggel van jelen a képen, melynek színvilága és kompozíciója is tökéletesen alárendelődik a lakonikus összpontosításnak. Az ember jelenlétére utaló egyetlen, kissé partra húzott csónak a partvonallal párhuzamosan, kis öbölben foglal helyet, enyhe ívét a jobboldalon felkéklő távoli hegy ismétli meg. A folyó előtéri kiszélesedését a kép bal sarkát metsző folyópart határolja, átlójának emelkedésszöge a művészre jellemző mértékű, s tökéletesen érzékelteti a perspektívát.”
Ünnepelt festősztár
A gazdag felvidéki földbirtokos családba született Szinyei Merse Pál pályafutása egész rendhagyó módon alakult. A müncheni akadémián eltöltött tanulóévei után hazasietett Jernyére, hogy a főispánná kinevezett apja helyett a birtok ügyeit igazgassa. Ekkor már az akadémikus festészet mellett nagy hatást gyakorolt rá a francia realizmus prófétája, Courbet, de megszülettek első plein air tanulmányai is. Ezeket koronázta meg az 1873-as, forradalmi Majális (Magyar Nemzeti Galéria), amelynek rossz fogadtatása miatt Szinyei évtizedekre felhagyott aktív festői karrierjével. Amikor a millenniumi nagy kiállításon újra bemutatták 1896-ban, a fiatal nagybányai festők elámulva fedezték fel benne ismeretlen előfutárukat. „Felejthetetlen élmény volt ez számomra” – emlékezett vissza a fiatal Csók István arra a pillanatra, amikor a Műcsarnokban Thorma Jánossal rábukkant a plein air vászon sarkába írt dátumra. A Münchenből Nagybányára kivándorló művészek épp hasonló tájproblémákat igyekeztek megoldani. Szinyei nemcsak a szabadon festés gyakorlatát kiteljesítő fiatalok körében tett szert népszerűségre, hanem belőle vált a Munkácsy utáni magyar képzőművészet új „festőfejedelme”. Elhalmozták állami kitüntetésekkel, igazgatói széket kapott, életében szobrot emeltek neki, a Szépművészeti Múzeumban termet neveztek el róla (közepére helyezve az állam által megvásárolt Majálist). A most vizsgált kép születésekor Szinyei már ünnepelt öreg mesternek számított, aki átütő sikerrel mutatta be műveit a Nemzeti Szalon kiállításán (hatvanévesen), a Japán kávéház művészasztala körberajongta, elnökként vett részt a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Körének megalapításában, közben pedig jernyei birtokán és a Bodrog mentén festette tájképeit.
A Bodrog partján készített két ismert Szinyei-kép közül az egyik, a magas bal oldali töltést ábrázoló változatot már régóta múzeumi tulajdonban őrzik (Bodrog, 1908, Herman Ottó Múzeum, Miskolc), a most vizsgált alkotás viszont különböző magánszemélyeknél fordult meg az elmúlt száz évben, köztük a két világháború közti időszak ünnepelt színésznőjénél, Gombaszögi Fridánál. Először a MIÉNK csoportos kiállításán láthatta a közönség a Nemzeti Szalonban 1910-ben, majd az Ernst Múzeumban 1916–17 telén, a Műcsarnokban tíz évvel később, legutóbb pedig a Magyar Nemzeti Galéria nagy Szinyei-kiállításán 1990-ben. Az életműtárlat kapcsán megjelent könyvről írt méltatásában Tímár Árpád elemezte a kép helyét az impresszionista naturalizmus magyar összefüggésrendszerében: „A Hóolvadás barnás színvilágát költők és festők csodálták, e kiállításon a kép méltó rokona a Bodrog II. című festmény. Ekkor már izmos festőtehetségek követnek Szinyei szemérmes természetimádatához hasonló eszméket: Ferenczy Károly Tavaszi táj a Virágheggyel című műve, Mednyánszky László tájai és Horgászó című festménye jelezték a magyar festészet útját a finom impresszionista-naturalizmus felé.”