Irodalom
Kirschenheuter Ferenc: Vakok között olaszföldön. Magyar Gyógypedagógia, 1909/8., 259–269.
Aba-Novák. Huszonnégy kép. Kner Izidor, Gyoma, 1932.
Aba Novák Vilmos (1894–1941) emlékkiállítás. Nemzeti Szalon, Budapest, 1942
B. Supka Magdolna: Aba-Novák Vilmos. Corvina, Budapest, 1971.
Végvári Lajos opponensi véleménye. Művészettörténeti Értesítő, 1971/3., 236–238.
Molnos Péter: Aba-Novák. Népszabadság, Budapest, 2006.
Molnos Péter: Aba-Novák, a „barbár zseni”. Modem–Népszabadság, Debrecen–Budapest, 2008.
Bizzer István: Aba-Novák Vilmos. Kossuth – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2009.
Itália bűvöletében
Filmszerű jelenet a Római Iskola fiatal sztárja, Aba-Novák ecsetje alól. Két fekete napszemüveges, öltönyös-mellényes férfi kanalazza levesét a nézővel szembefordulva. Közöttük fehér abroszos asztal borosüvegekkel, körben egy konyha vagy trattoria kellékei. A két férfi kezében megáll a kanál, a barna kutya szimatoló kíváncsisággal tekint fel rájuk, míg a macskák szeme világít a sötétben. A fiatal Aba-Novák széles elkenésekkel és lendületes ecsetvonásokkal dolgozott, érezhetően kiélvezve a kifejezés teremtette szabadságot. A kép tele van festői sziporkákkal: a lazúrosan elkent szürke csík selyemmellényként csillan, a kutya szőrős fejét szálkás barna-fekete foltok teremtik meg, az ultramarinkék kecskelábú pad játékosan mozdul el saját geometrikus árnyékához képest (szinte érezni a billegését), a kanalak pereme a fehér alapozásig visszakarcolva lebeg, a rövid kravátli tökéletes illúzióját pedig egy absztrakt árnyékfolt és egy odalehelt lila ecsettörlés kettőse teremti meg. Miközben Aba-Novák elmerül az oldott, líra látványfestészet varázslatában, a szem gyönyörködtetésében, főszereplői olyan vak olasz muzsikusok, akik tekintetét fekete napszemüveg fedi. Mint egy klasszikus allegórián, az összes érzékszerv játékba lép (de valamilyen módon akadályoztatva), a minestronét szaglászó kutyától kezdve a láthatatlan hangszereken, a nyitott szájak felé tartó levesen és a formákat letapogató plasztikus ecsetformákon át a fekete szemüvegekig és a sötétben felcsillanó macskaszemekig.
Aba-Novák első albumában, a Kner Izidornál kiadott 1932-es válogatáskötetben már szerepelt a frissen elkészült, most vizsgált festmény. A könyvben – az előszó tanúsága szerint – kizárólag az 1932-ben a szolnoki művésztelepen készült alkotások kaptak helyet. Ez az az időszak, amikor a Rómából hazaérkezett Aba-Novák művészete kiteljesedett. Pár évvel korábban, 1929-ben a mindenható főkurátor, Gerevich Tibor hívására utazott ki az örök városba mint a fiatal ösztöndíjas csapat legmarkánsabb festőtehetsége. A Collegium Hungaricum patinás palotájában dolgozott, magába szívva a klasszikus itáliai művészet szellemiségét, de megismerkedve a kortárs neoklasszicista olasz festők törekvéseivel is. Valódi ihletért a hétköznapi valósághoz fordult, első nagy lélegzetvételű munkái a római kiskocsmák világába vezettek, a borivó olaszok, a karakteres mulatozók, a „mérges Giovannik” társaságába. Az otthonról hozott súlyos, expresszív ecsetkezelése feloldódott, Patkó Károly barátja nyomán ő is rátalált a tempera sima, a quattrocento táblaképekével rokonítható felületképzésére. A felszabadító erejű umbriai és dél-itáliai utazás után forrt ki virtuóz, légies ecsetkezelése és az elkent elemekből építkező kompozíciós metódusa. Ezzel a fegyvertárral tért haza, hogy a cirkuszok artistáin és az alföldi parasztfigurákon tegye próbára új stílusát, társítva egymással elbeszélőkedvét és virtuóz festőiségét. „Kizárólagos festőiséggel azért nem foglalkozom, mert nemcsak szemem van, hanem ember is vagyok” – vallotta. A szolnoki művésztelepen született műveken váltogatták egymást az alföldi zsánerek, a vándorcirkuszos artisták és az itáliai emlékek. A Vak muzsikusok az utóbbiak táborába tartozik: bár a kék szék vagy a kecskelábú asztal akár egy szolnoki lacikonyhában is feltűnhetne, az olaszos karakterű muzsikusok itáliai ihletről tanúskodnak.
A festmény szerepelt a fiatalon elhunyt Aba-Novák emlékkiállításán a Nemzeti Szalonban 1942-ben, majd a nagy Nemzeti galériás seregszemlén 1962-ben. Supka Magdolna monográfiájában – kiemelt módon – a színes képtáblák között kapott helyet. A művészettörténész így elemezte a festményen kibontakozó pszichikai hatást: „Látásunk visszapattan a két fekete szemüvegről – mi nem tudunk közeledni tekintetükhöz, ellenben ők ketten tudnak rólunk, kihegyezett arcuk figyelme ránk tapad (érzékszerveikkel átjárnak), hallgatásukkal felmérnek bennünket. Benső világukhoz két látó élőlény tartozik: a kutya és a macska, ezeknek beszédes némasága egytestvér az ő látó világtalanságukkal. A festmény szerkezete is valamiképp négyük kapcsolatát jellemzi: az egymás mellett ülés vízszintesét átmetszi a kutyától a macskáig vezető átló, az egymásra utaltság, az összeszokottság békéjét pedig a kutya-macska ellentét feszültsége.” Végvári Lajos éppen ezzel a korai olaszos képpel is illusztrálta, hogy – szemben a monográfus, Supka Magdolna kandidátusi értekezésében foglaltakkal – Aba-Novákra milyen nagy hatást gyakorolt az avantgárd: „Aba-Novák művészi fejlődése során az expresszionizmus, a kubizmus és a futurizmus problémáival is szembenézett. Lehetetlen észre nem venni ezt a magatartását a különböző cirkuszos képek, az 1931-ben keletkezett Árvíz, továbbá a Vak muzsikusok, valamint a Térzene 1929 c. alkotásain.” Az ikonikus Vak muzsikusok azóta is állandó szereplője minden fontos Aba-Novák-könyvnek és -kiállításnak.
Vak muzsikusok panteonja
Aba-Novák sötétített szemüveges zenészei tipikus itáliai élményből táplálkoztak. Kirschenheuter Ferenc még az első világháború előtt megírta tapasztalatait arról, miért olyan népszerűek Olaszországban a vak zenészek: „Nápolyban s mint később tapasztaltuk, egész Olaszországban a zenekarok szervezésének s így az intézetek zenei oktatásának is megvan az alapja. Alapja pedig az olasz nép zeneszeretete. Az olasz közönség a zenét önmagáért szereti, nem mint a mienk, amely a mulatozás eszközének tartja. […] Ezért van meg minden kis olasz városkának a maga külön városi zenekara, mely esténkint tereken vagy nyilvános nagy helyiségekben, galériákban ingyen szórakoztatja a közönséget. […] Az olasznak magasabb esztétikai alapon álló zeneélvezését nem zavarja a muzsikusok vaksága, habár szánalmat is érez irántuk; épp úgy nem vár hajlongásokat meg kacsintgatásokat sem a zenészétől. Ezért lehetséges, hogy az olasz vakok zenekarai a leglátogatottabb helyeken óriási közönség előtt játszanak.”
A vak zenész toposza hosszú évezredek óta öröklődik civilizációról civilizációra. Már III. Ramszesz sírkamrájának a falain is vak hárfások szerepeltek, ahogy a hagyomány szerint Homérosz sem látott, akárcsak számos kelta bárd, a középkori Japán „lantos papjai” vagy a muszlim háremek zenészei és a kínai udvar muzsikusai. Csak kiváló hallására hagyatkozhatott az itáliai trecento ünnepelt orgonista énekese, Francesco Landini, a 18. századi brit orgonista zeneszerző, John Stanley, de időskorában már Bach és Handel is. A 20. századból is sorolhatjuk a vak zenészek nevét (akik dolgát megkönnyítette a kifejlesztett Braille-kotta), a soulkirály Ray Charlestól napjaink fekete sztárjáig, Stevie Wonderig vagy a vak tenorig, Andrea Bocelliig. A vak zenészek toposza megjelent Georges de La Tour 17. századi festménysorozatán ugyanúgy, mint a virtuóz John Singer Sargent 1912-es kompozícióján. Aba-Novák ikonikus festménye nemcsak a Római Iskola egyik főműve, de ennek a gazdag kultúrtörténeti hagyományfolyamnak is a legszebb magyar képviselője.