Irodalom
Vaszary János: Színek, vonalak élete. Művészet 1903/6., 419–420.
Petrovics Elek – Kárpáti Aurél: Vaszary. Athenaeum, Budapest, 1941.
Haulisch Lenke: Vaszary János. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1978.
Vaszary János (1867–1939) gyűjteményes kiállítása. Szerk.: Gergely Mariann – Plesznivy Edit – Veszprémi Nóra, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2007.
Molnos Péter: Aranykorok romjain. Kieselbach Galéria, Budapest, 2015.
A sajátos impresszionisztikus stílusát megtaláló érett Vaszary János különleges érzékenységgel forgatta ecsetjét a képtáblán. Vonásai nyomán húsos, érzékien könnyed színsávokból épült fel a festmény felülete. Vaszary váltogatta az ecsetvonások irányát, jellegzetesen ívelődő sraffozással alakította ki a háttér liláskék dombvonulatát, a türkiz víztükör sávját vagy az előteret megtöltő nádas foltjait. De a gesztusok mind különböző irányba rendeződnek, egész különleges dinamizmust kölcsönözve a kompozíciónak: az előtérnél a vonalak balra dőlnek, a középtérben kiegyenesednek, majd a háttérben jobbra hajlanak el, hogy az ég legfelső világoskék sávjában teljesen elfeküdjenek. Ebbe az izgalmas erővonalrendszerbe íródnak bele a tájképi motívumok és az emberalakok: a házak elnagyolt tömbjei, a víztükör egyenes síkja, a fák lombjának odadobott zöldjei és a fürdőző figurák.
Vaszary bravúros könnyedséggel vázolta fel a strandoló emberek alakjait, megelőlegezve a Strand-ciklus későbbi darabjainak spontaneitását. A pár ecsetvonásból felépített, impresszionista kék árnyékokkal ellátott alakok jól elkapott mozdulattá állnak össze, ha a néző hunyorít a szemével: ingükbe bújnak, törülköznek, fürdőznek vagy épp lustán hevernek a fövenyen. A festmény legközelebbi párdarabja az életműben A Fényes-fürdő Tatán című 1909-es, szintén magánkézben, Kovács Gábor híres gyűjteményében őrzött kompozíció. A most vizsgált frissebb, a pillanatnyi benyomást rögzítő darabra is igaznak bizonyulnak a Vaszary-monográfus Gergely Mariann szavai: „A fürdőző figurák […] tökéletesen eltalált gesztusaival a jelenet életszerűsége is kiválóan érvényesül. A bravúros ecsethasználat könnyed eleganciájával felhordott élénk színfoltok a fauve stílusra jellemző festői gesztusokat erősítik. A kép eleven spontaneitásával, virtuóz kivitelezésével és kompozíciós stabilitásával a francia kortársak legjobbjainak alkotásaihoz mérhető.”
Út az impresszionizmushoz
Vaszary János a franciás, modern magyar festészet százarcú, folyamatosan megújuló, eredeti képviselője. Hosszú, mindvégig termékeny és sikerekben gazdag pályafutása alatt egyaránt távolságot tartott a konzervatív akadémizmus és a baloldali avantgárd köreitől. Az előkelő főrendi családi kapcsolatokkal rendelkező Vaszary Kaposváron született; a nemesi família számos tagjából befolyásos főpap vagy művész vált. Festészeti tanulmányait a pesti Mintarajziskolában kezdte, majd megfordult a müncheni akadémián és a modern szellemiségű párizsi Julian Akadémián. Az 1890-es években festett korai munkáira hatott a szalonfestészet, Bastien-Lepage naturalizmusa és a franciás festőiség. A századfordulón megalkotta a magyar szecessziós festészet főművét (Aranykor, 1898). A festmény híre még a Párizsban dolgozó Rippl-Rónai Józsefhez is eljutott. „Vaszarynak sikere van – megérdemli – derék komoly művész, alig ismerek nála jobbat” – méltatta fivérének írt levelében. Nem véletlenül akadt meg a francia szimbolista csoport, a Nabis körében forgolódó Rippl-Róna szeme Vaszary képein. Bár a festmény a rajzos-grafikus art nouveau stílusát követi, ecsetvonásain már tetten érhető Vaszary eredendő festői stílusösztöne. A következő években az impresszionisztikus alapállás vált a legfontosabbá a művész számára. Ahogy a Vaszaryt személyesen is jól ismerő művészettörténész, a Szépművészeti Múzeum egykori legendás igazgatója, Petrovics Elek írta: „Az élet színes gazdagsága elragadta, fény, levegő, mozgás költözött képeibe, leginkább ebben az időben lett úrrá művészetében az impresszionizmus szelleme.”
Vaszary a Művészet hasábjain jelentette meg 1903-ban költői ihletettségű esszéjét a műterem helyett a szabadban fellelhető benyomásokat kereső impresszionisták festészeti forradalmáról: „Mennyi minden megváltozott; vissza kell néznünk, hogy számba vehessük. Lassan kanyargó utunkban sok meredély, fenyegető szikla-omladék akárhányszor elterelte figyelmünket a virágos mezőkről. De elvégre egy oly kilátó ponthoz jutottunk, honnan bizonyos nyugalommal szemlélhetjük a nehéz utat, melyen egy szempillantás alatt most csodás harmóniába olvad össze szín, fény és anyag. Egy pár őszinte ember elhatározta, hogy úgy fest, ahogy érez. A maguk művészetét csinálják. […] Ám, az élet nem holtmozdulatlan modell, hanem formában, színben, fényben folyton változó kaleidoszkóp: így az úgynevezett sujet és motívum helyet kellett, hogy engedjen az egyéni, pillanatnyi érzésnek: az impressziónak. […] Miután így a képírás majdnem tisztán az érzékelhető élet gyors benyomásaiban, tehát a közvetlen megfigyelésben kereste megújulását, kitűnt saját miliőnk és saját élményeink fontossága. Talán nem igen kell bizonyítani, hogy azon impresszióink a legőszintébbek, legigazabbak, melyeket közvetlen környezetükből merítünk vagy amelyeknek nüanszírozott változatait igen gyakran viszontlátjuk.” Veretes költői szövegében Vaszary leszámolt a műtermi akadémizmus tanult hagyományával, és hitet tett a friss levegő és a nagyszabású zsánerképekkel szemben álló ihletett kis műremekek mellett. „A hímes pillangó, bár kicsiny, épp oly szép, mint a végtelenül nagy kék égboltozat” – írta.
Egy legendás gyűjteményben
A festmény hátoldalán egy jellegzetes kékkeretes vinyetta és bekarikázott Nemes felirat jelzi, hogy a mű egykor Jánoshalmi Nemes Marcell tulajdonát képezte. Nemes a 20. századi magyar műgyűjtés legnagyobb kaliberű figurája volt, aki nemzetközi szinten is befolyásos marchand amateur-ként kereskedett Európa-szerte kvalitásos műtárgyakkal, El Grecótól Picassóig. Az 1910-es években több Van Gogh-, Cézanne- és Renoir-kép volt a birtokában, ezek között szerepeltek a modern magyar festészet gyöngyszemei is. A legendás német művészettörténész, Meier-Graefe jellemezte így: „Nemesnek, mint eladónak, napóleoni szuggeráló ereje volt. Mint vásárlót nagyra becsülték a párizsi műkereskedők.” A gyűjtő a legnagyobb modern francia sztárok mellett a magyar élmezőnyből is szívesen vásárolt, Rippl-Rónaitól Fényes Adolfig.
Az 1900-as évek érzéki ecsetkezelésű, impresszionisztikus Vaszary-képeiből Nemes jó pár művet összegyűjtött, még ma is számos beazonosítható közülük, például a Siófoki korzó (1904, Móra Ferenc Múzeum, Szeged), a Rokokó kép (1905, Polgár-gyűjtemény) vagy a Modell (1905 körül, magántulajdon). A 2007-es Vaszary-katalógusban Király Erzsébet a gyűjtő és a művész hasonló stílusigazodását emelte ki: „Egyetemes ideálok tekintetében ő és a művész is közel állhattak egymáshoz. 1900-ban tett párizsi útja után 1905 áprilisától július közepéig Vaszary egyebek között olasz és spanyol földön járt. Itt szerzett élményei mérföldkövet jelentettek további látásmódjában. A délies ragyogású, elevenen lüktető nagyvilág, a jelmezes karneválok, lovasbemutatók, bikaviadalok, utcai táncok, vásárok, népmulatságok színes képeit rögzítve megtanulta a pittoreszk embercsoportok kis helyen való tömörítését a festővásznon, és pedig könnyed, levegős ecsetjárással.” Nemes Marcell páratlan műgyűjteménye az 1910-es években szétszóródott, számos főműve árveréseken került új tulajdonoshoz, több pedig legfőbb hitelezőjéhez, Herzog Mór Lipóthoz vándorolt. A most vizsgált kép egészen távolra, az Egyesült Államokba vetődött el, ahonnan most került haza, egy Nemes Marcell kiváló kvalitásérzékét dicsérő újabb remekkel gazdagítva Vaszary János ismert műveinek korpuszát.