IRODALOM
- Rum Attila: Bernáth Aurél. Kossuth–Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2009
- Végvári Lajos: Szőnyi István. Bernáth Aurél. Well-PRess, Miskolc, 2003
- Pataky Dénes: Bernáth Aurél. Corvina, 1972.
- Vayer Lajos: Bernáth Aurél kiállítása. Élet, 1939/46., 722–723.
- Kállai Ernő: Bernáth Aurél újabb munkái. Művészet, 1929, 241–252.
- XCIX/a. Csoportkiállítás. Bernáth Aurél, Bertalan Albert, Feszty Masa, Nagy Sándor, Rózsaffy Dezső, Simon György János és Zilzer Gyula festőművészek. Ernst Múzeum, Budapest, 1928.
A türkiz felfedezése
Túlzás nélkül állítóható, hogy a türkiz színt – legyen az zöldbe vagy kékbe hajló – Rippl-Rónai József fedezte fel a magyar festészet számára. Épp a frissen előkerült, ebben a katalógusban publikált női portréja jelzi, hogy már 1900 tájékán rátalált erre a különösen modern hatású színre; annyira megragadta kolorista képzeletét, hogy később számtalan festményén feltűnt, sőt, kaposvári otthonának falát is ilyenre festette. Ki más vitte volna tovább ennek a különös tónusnak az örökségét, mint Rippl-Rónai nagy tisztelője, földije, a másik páratlan színkultúrával rendelkező magyar festő, Bernáth Aurél. Mikor az avantgárdból kiábrándult fiatal Bernáth rátalált saját stílusára egy bajor tó partján az 1920-as évek közepén (Starnbergi-tó, 1926), azt éppen a türkiz különlegesen modern, északi szellemhez kötődő, borongósan metafizikus karakterével fejezte ki. A következő években a bajor Walchensee-sorozat vagy a fekete-erdei Titisee (talán itt készült a most vizsgált pasztell) kanyargós utakkal szabdalt, fenyőfás tájain teljesítette ki ezt a delikát színvilágot, a legszebb türkizekkel ajándékozva meg a magyar piktúrát.
Atmoszferikus csodák
Az érett bernáthi festészet kristálytiszta, türkizes színleleménye tökéletesen rezonált a pasztelltechnikára, aminek segítségével leginkább ki tudott bontakozni a bolyhosan puha festői poézis. Lázár Béla pontosan ragadta meg színvarázslatának nagyságát, mikor 1928-ban Bernáth bemutatta munkáit a pesti közönség előtt az Ernst Múzeumban: „Főleg az atmoszférikus csodák izgatják képzeletét, a színben pompás levegőhatások, a köd és pára tüneményei, melyeket hegyi vidékeken, tavak partján, tenger mellett figyelt meg. De nemcsak egyszerű megfigyeléseket ad, hanem azok monumentális felfokozását. Neki a világ létezik. Szikla és part, sétaút és virág, hegedű és tokja, parton merengő férfi és esti homályba elbújó szerelmes pár, minden valóság és minden színfolt igaz és egyszerű jelenség, de érzései mélységéből látományokká monumentalizálta őket, nem vesztették el sem súlyukat, sem anyagukat az atmoszféra burka alatt. Látományszerüvé válik nála a világ képzeletében. A szinek orchestrális kezelése csak alátámasztja a világ nagy szemmel való látását.”
Finom hangulatok
Csak a pasztellkréta tudja visszaadni az esőtől párálló északi táj hűvös, fenséges karakterét. A kígyózó országút, az őszi szántás és pár lombullató fa barnája ellenpontozza az – örökzöldek sötétzöldjétől a távlatot teremtő türkizzöldekig és -kékekig tartó – domináns színskálát. Középen pedig vizuális csattanóként magasodik a fehérrel kihúzott villanypózna. Bernáth számára a kolorit nem önmagáért való, hanem a lélek mély érzéseinek kifejezőeszköze. Ahogy Vayer Lajos 1939-es recenziójában megállapította: „Szokás őt az impresszionista tradíciókat ápoló francia iskola legkiválóbb magyar képviselőjének tekinteni, a neoklasszikus, zárt formákkal és határozott vonalakkal dolgozó római iskolával, a római magyar akadémiából kikerült festőkkel szemben. (…) A neoklasszikus stílus festői problémáinak válságában a szín megváltó erejét hirdeti Bernáth Aurél pikturája. Ő nem az önmagáért való, hanem az őszinte érzéseket, nemes gondolatokat és finom hangulatokat kifejező színprófétája. Képei a tartalmi és formai szépségek harmóniájával hiányérzetek nélküli nyugodt gyönyörködésre késztetnek.”
Szellemi valóság
Az életmű csúcsán álló Bernáthot a hűvös szelek, az északi tájak hűvös tónusai tartották lázban, az a kolorit, ami illett férfiasra hangolt vizuális költészetének különös atmoszférájához. „Nem a kép tárgya a fontos – mondta –, hanem a szellemi valóság, amely általa testet öltött.” Ahogy értő pályatársa, Kállai Ernő magyarázta alkotásmódját 1929-ben: „A formák szorosan egymásba öltött síklapok módjára terülnek szét a képen, akár háztetőn a cseréptéglák. Ez a váz a látszat legtávolabbi pontjait is oldhatatlanul, szilárdan beleágyazza a homloktérbe. Ahol a vízió határtalan távolságok látszatát kelti, ott is érezzük a képsíkkal való szerkezetes kapcsolatot és ez az összefüggés izmos feszültséget, támasztó, egybefoglaló rendet teremt a képben, akárcsak az expresszionizmus idejéből való alkotásokon. De Bernáth a képfelületnek ez az önálló éltű, szerkezetes foglalatát kimentette az absztrakciók elerőtlenedett általánosításaiból. Megtöltötte határozott tartalommal, a természet ezer arcú jelenségeivel.”