„A Palazzo Falconieriben lelt otthonra a magyar kultúra és tudomány Itáliában”
A Római utcakép készítésének éve, 1937 végre meghozta Duray Tibor számára a teljes áttörést. Megkapta azt a két elismerést, amely egy fiatal művészt az indulás idején a legnagyobb reményekre jogosíthatja: egy múzeumi vásárlás és az egyik legfontosabb állami ösztöndíj elnyerése jelezte számára, hogy a kultúrpolitika döntéshozói is respektálják munkásságát. Egész pályájának talán legszebb önarcképe a Fővárosi Képtár gyűjteményébe került, míg ő maga az esztendő őszétől a Tiberis partján álló Palazzo Falconieribe költözhetett, ahol a Collegium Hungaricum, a római Magyar Akadémia ösztöndíjasaként egykori mestere, Aba-Novák Vilmos nyomdokaiba léphetett.
A Via Giulia 1. szám alatti, Francesco Borromini által tervezett barokk palotában akkoriban persze már nem az a lelkesedéssel teli hangulat uralkodott, amely a kezdeti, 1930 körüli egy-két esztendőt jellemezte. Azokban a daliás időkben még évente négy-öt hónapot az ösztöndíjasokkal töltött a Római Iskola néven elhíresült művészcsoport szellemi atyja, a tagok által egyszerűen és oly jellemzően csak „gazdánknak” nevezett Gerevich Tibor, aki tudósként jelentős, de talán életművészként még nagyobb hatást gyakorolt a körülötte megfordulókra. Jórészt neki, ennek a kedélyes, korpulens alkatú, örökké kedvenc olasz szivarjait szívó, tisztelői és ellenlábasai által egyaránt féktelen hedonistaként leírt férfiúnak volt köszönhető, hogy az első világháború után elvesztett, a Történeti Intézetnek 1895 óta otthont adó Fraknói-villát az olasz állam visszaadta Magyarországnak, s hogy 1927-ben egy újabb, minden addiginál reprezentatívabb székhelyen, a Palazzo Falconieriben lelt otthonra a magyar kultúra és tudomány Itáliában.
„Durayra minden valószínűség szerint Aba-Novák hívta fel Gerevich figyelmét”
Duray római tartózkodása idején Gerevich korábbi kurátori címe már a múlté, ennek ellenére helyi kapcsolatai és töretlen nemzetközi tekintélye, valamint hazai tisztségeinek sora miatt a hivatalos titulus nélkül is jelentős maradt a befolyása. Többek között tagja volt az Országos Ösztöndíjtanácsnak, így a Rómába küldött fiatalok kiválasztásában döntő súllyal estek latba szavai. Durayra minden valószínűség szerint Aba-Novák hívta fel Gerevich figyelmét, hiszen a Római Iskola vezető alakja korábban éveken át fontos tanácsokat adott műtörténész mentorának a képzőművészeket érintő szinte minden belső kérdésben. Kiválasztásában fontos szerepet játszhatott a freskófestés iránti egyre fokozódó érdeklődése és mestere mellett – a milánói triennáléra és a párizsi világkiállításra készített pannók munkálatai során – megszerzett gyakorlata. Gerevich ugyanis a keze alatt formálódó művészcsoportra, az általa előszeretettel Római Iskolának nevezett ösztöndíjas társaságra mindig úgy tekintett, mint akik a nagy állami és egyházi megbízások kivitelezésekor minőségi kompromisszumok nélkül csatasorba állíthatók.
Duray római ösztöndíja 1937 őszétől a következő év júliusáig tartott. Rajta kívül tíz másik művész – fiatal építészekből, szobrászokból, festőkből és iparművészekből válogatott társaság – lakott ezekben a hónapokban az akadémián, akik közül Bartha Lászlóval s még inkább Szabados Jenővel, a néhány évvel később tragikus hirtelenséggel meghalt fiatal festővel kötött szorosabb barátságot.
Duray itáliai tapasztalatairól jórészt csak a két barát egy-egy elejtett megjegyzése révén szerezhetünk benyomásokat. Szabados római naplójából és leveleiből közös utazásokról, kiállítás-, múzeum- és koncertlátogatásokról, a frascatti karnevál mindkettőjüket megihlető kavalkádjáról értesülünk, míg Bartha László visszaemlékezése a Sixtus-kápolna letaglózó élményéről tudósít: kivételes engedéllyel felengedték őket az éppen restaurálás alatt álló freskókhoz, így közvetlen közelről, az állványok tetején állva tanulmányozhatták Michelangelo remekművét.
1942-es visszaemlékezése szerint Duray „végigjárta egész Itáliát, Firenzét, Velencét, Páduát, Orvietót, Perugiát, Assisit, Bolognát, Nápolyt”, s a festő hagyatékában fennmaradt néhány fénykép, valamint Szabados Jenő levelei bizonyítják, hogy Capri szigetére is eljutott. Ezeken az utazásokon került egyre közelebb későbbi feleségéhez, Lévai Adrienne gyógypedagógushoz, aki az olasz állam által felajánlott úgynevezett premio ösztöndíjjal tartózkodott a Collegium Hungaricumban.
„A kiállítás egyik legérdekesebb művészegyénisége az Aba-Novák-tanítvány Duray Tibor”
Az olaszországi ösztöndíjas esztendő művészi termését a római Magyar Akadémia szokásos nyári tárlatán mutatták be a Palazzo Falconieri első emeleti termeiben. Duray összesen huszonnégy festményt és tíz rajzot tárt a közönség elé, amelyekkel egyértelműen elnyerte a magyarországi kritikusok elismerését. A Függetlenség című lap kiküldött tudósítója, a művészettörténészként is jelentős hírnevet szerző, egy ideig Gerevich Tibor jobbkezeként dolgozó Nagy Zoltán hosszan méltatta a fiatal festő teljesítményét: „A kiállítás egyik legérdekesebb művészegyénisége az Aba-Novák-tanítvány Duray Tibor, aki római tartózkodása alatt talán legtöbbet fejlődött. Az első nagy eredmény az, hogy most már teljes mértékben sikerült lehámozni magáról a tanítványok esetében a mestertől szükségszerűen átragadt hatást, ami a jelen esetben, Aba-Novák szuggesztív egyéniségéről és mesteri hatásáról lévén szó, határozottan nagy lépésnek tekinthető. Színeinek mély skálája, sötétes tónusa […] inkább Szőnyi István és Bernáth Aurél művészi világába sorolja. Mélytüzű, fényekkel átitatott színeiben itt-ott mintha előbukkanna a két kiváló magyar mesternek a hatása, ami még inkább kifejezésre jut Berény képszerkesztési elveivel való rokonságában. Mindezek ellenére Duray Tibor római tartózkodása alatt határozott egyéni útra lépett, s úgy látszik, hogy az újabb művésznemzedék legjobbjai közé fog tartozni.”
Az idézett szövegben említett elmozdulás, mely Aba-Novák hidegebb, szenvtelenebb világától a Gresham művészeinek jellegzetes, lírai hangvételéhez vezetett, már korábban felfedezhető volt Duray néhány festményén, de a római tartózkodás alatt ez a tendencia kétségkívül tovább erősödött.
„Duray a Collegium Hungaricumnak otthont adó Palazzo Falconieri egyik emeleti ablakából kinézve rögzítette az előtte feltáruló látványt”
Az Esős római utcakép Duray itáliai periódusának egyik legszebb alkotása, amely jól mutatja, hogy Bernáth és Berény művészete, a budapesti kiállításokon látott képeik hatása ezekben a hónapokban jelentős változást érlelt meg a mesterétől egyre inkább elszakadó fiatal művészben. Emberi karakteréhez jobban illett a Gresham csendes, időtlen lágysága, amely a zárt, tömör foltok helyett az oldott felületkezelésben, a kemény rajz és a kaleidoszkópszerű színkavalkád helyett a visszafogott, egyöntetű koloritban öltött testet. A római mediterrán környezet, az önfeledt hónapok felszabadító hangulata azonban a paletta kiszélesedését is elhozta: a borongós, zöldes tónusfátyol végleg felfeslett, s a terrakottás, „greshames” alapszövetből már ki-kiragyognak erősebben felvillanó színakkordok is. Ezt láthatjuk az Esős római utcaképen is a felületen „elszórt” élénk vörös, zöld és türkizkék foltok esetében.
A festményen ábrázolt utcarészlet szerencsére könnyen azonosítható: Duray a Collegium Hungaricumnak otthont adó Palazzo Falconieri egyik emeleti ablakából kinézve rögzítette az előtte feltáruló látványt. Az egymással párhuzamosan futó vízszintes „rétegek”, a kompozíció alsó szélén a grandiózus palota jellegzetes vaskerítése, az esőtől tükröződő úttest, a türkizkék buszmegálló, az esernyős járókelők, a késő őszi, részben már lombjukat veszett fák ágaiból összeálló kusza „rácsszerkezet”, a mögötte látható Tiberis és a túlpart épületei, végül az égbolt keskeny világoskék csíkja olyan gazdagon tagolt képszövetté áll össze, amely „értelem nélkül”, a topográfiai azonosítás hiányában is egy rendkívül összetett, formai asszociációkra serkentő festői felületet alkot.