Irodalom
Petrovics Elek: Rippl-Rónai József. Művészet, 1906/2., 107–117.
Rippl Rónai József Emlékezései. Nyugat, Budapest, 1911.
Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítása. Ernst Múzeum, Budapest, 1923.
Rippl-Rónai József emlékkiállítása. Ernst Múzeum, Budapest, 1928.
Mattyasovszky-Zsolnay László: Balla Adolfné gyűjteménye Pécsett. Magyar Művészet, 1935, 72–81.
Rippl-Rónai József halálának tizedik évfordulójára rendezett emlékkiállítás. Ernst Múzeum, Budapest, 1937.
Meghalt Balla Adolf dr. felesége. Pécsi Napló, 1941. július 31.
Petrovics Elek: Rippl-Rónai. Athenaeum, Budapest, 1942.
Bernáth Aurél újabb képeinek és Rippl-Rónai József (1861–1927) válogatott műveinek kiállítása. Gróf Almásy-Teleki Éva Művészeti Intézete, Budapest, 1942.
Francois Gachot: Rippl-Rónai. L’art hongrois. Singer és Wolfner, Budapest, 1944.
Rippl-Rónai József emlékkiállítása. Fővárosi Képtár, Budapest, 1952.
Rippl-Rónai József centenáriumi kiállítása, Magyar Nemzeti Galéria – Rippl-Rónai Múzeum, Budapest – Kaposvár, 1961.
Genthon István: Rippl-Rónai József. Corvina, Budapest, 1977.
Keserü Katalin: Rippl-Rónai József. Corvina, Budapest, 1982.
Szabadi Judit: Így élt Rippl-Rónai József. Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1990.
Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítása. Szerk.: Bernáth Mária – Nagy Ildikó, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1998.
Bernáth Mária: Rippl-Rónai József. Szemimpex, Budapest, 1998.
Gellér Katalin: A szecessziós Rippl-Rónai József. Fókuszban az életmű egysége. Új Művészet, 1998/8., 4–10.
Szabadi Judit: Rippl-Rónai. Corvina, Budapest, 2000.
Geller Katalin: Rippl-Rónai kapcsolata Mallarméval és körével. Ars Hungarica, 2000/1., 109–120.
Neuillyben. Rippl-Rónai József és James Pitcairn-Knowles. Szerk.: Jeremy Howard – Keserü Katalin, Ernst Múzeum, Budapest, 2004.
Farkas Zsuzsa: Rippl-Rónai József. Kossuth – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2006.
Szenvedély és tudás. Bedő Rudolf műgyűjteménye, szerk.: Molnos Péter, Kieselbach Galéria, Budapest, 2010.
Rippl-Rónai és Maillol. Egy művészbarátság története. Szerk.: Földi Eszter, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2014.
A delikát párizsi festőiség kiemelkedő alkotása a fiatal Rippl-Rónai Józseftől. 19. század végi francia poézis, az őszi sanzon színeivel megfogalmazva. A mosolygós Reithoffer néni „mindenki nagyija”, a magyar „Whistler mamája”. Egykor a legendás Bedő-gyűjtemény éke volt, a chicagói csúcsmúzeumba került Karcsú hölgy vázával társdarabja. Korai főmű a legnagyobb kora modern magyar mestertől.
Whistler nyomában
Hosszas felkészülés után Rippl-Rónai József első párizsi kiállításával, 1892-ben robbant be a korabeli művészeti közéletbe. Finom költői húrokat megpendítő, franciás kulturáltságú képei elvarázsolták a művelt közönséget. Ahogy Ödön öccsének írta 1884-ben, Magyarországon ekkor még nem értették ezt a választékos stílust: „különös sors jutott osztályrészemül, Pesten visszautasítják a képemet, Párizsban pedig kitüntetett híres festőknek kell corigálnom; mesterük lenni. Most már nem tudom, hogy ezeknek ment-e el az eszük, vagy a pestiek tespednek penészes butaságban.”
Rippl-Rónai melankolikusan poétikus franciaországi korszakára a delikát színakkordok nagymestere, James McNeill Whistler volt a legnagyobb hatással. A fiatal magyar alkotó Munkácsyval való 1890 körüli szakítása után talált rá a Párizsban élő amerikai művészre. Így írt róla visszaemlékezésében: „1892 körül Whistler lett kedvence és irigyelt embere ennek a [Mars-mezei] szalonnak. Ha híre ment, hogy kiállítja portréit, mindenki kíváncsisággal tele várta a megnyitást, s valami nagyon szép, túlfinomultan ízléses piktúrát remélt. Többnyire így is lett, senki sem csalódott benne. […] Whistler szokásba hozta egyes régi mesterek műveinek hosszúkás formátumát, s a nagyobbrészt fekete vagy szürke ruhás nő vagy férfi alakjai állva, ülve, mindig disztingvált módon vannak beállítva”. Rippl-Rónai ezen a nyomvonalon haladva festette ikonikus, hosszanti női portréit, a Kalitkás nőt (1892, Magyar Nemzeti Galéria) vagy a Karcsú nő vázával című kompozícióját (1894, Art Institute of Chicago).
Mindenki nagyija
Rippl-Rónai ugyanezt a whistleri festészeti regisztert fordította át saját familiáris témáira is. Így született meg szülei kettős portréja (Szüleim negyven évnyi házasság után, 1897, Budapesti Történeti Múzeum) és ennek az időszaknak az egyik leghíresebb képe, vitathatatlan főműve, a nagymamáját ábrázoló Öreganyám (1894, Magyar Nemzeti Galéria), amely szürkébe és barnába burkolózva ábrázolja a festő idős nagyanyját. Ezt a portrét ünnepelte a párizsi kritika, ma is berakják Nabis-katalógusokba, de ezzel vívta ki Gauguin elismerését is, aki látta a Mars-mezei Szalon kiállításán. Ahogy Emlékezéseiben írta: „»Öreganyám« képe […] »hozott össze« Gauguinnel. A kép, mint a többieknek, neki is legjobban tetszett a Marsmezei Szalon akkori kiállításán. Az itt történt találkozásból kifolyólag hívott meg a Rue Vercingetorix-ban lévő műtermébe. Akkoriban tért vissza először Tahitiból, tehát csaknem egészen Gauguin volt már Gauguin. Hasonló értékű volt rám nézve e vele való találkozás, mint a Cézanne-nal való Marlotte-ban, Fontainebleau mellett, csak nem olyan egyszerű, amannál »bohémebb« jellegű találkozás.”
Az Öreganyám vagy a most vizsgált Reithoffer néni esetében letagadhatatlan annak a Whistlernek a hatása, akinek 1871-es Anyám arcképe című műve (Musée d’Orsay, Párizs) már Rippl-Rónai idejében ikonikusnak számított. A „Whistler mamáját”, a viktoriánus kor Mona Lisáját 1891-ben vásárolta meg a francia állam, és így került a Musée d’Orsay gyűjteményébe, ahol ma már több korabeli Rippl-Rónai-kép is függ. A gauguines kontúrokkal jelzett Reithoffer néni megjelenítése, csendes mosolyával és gesztenyebarna tekintetével, hasonló módon egyetemes „nagymamafigurává” alakítja át az idős hölgyet, ahogy a „Whisler mamája” vált ikonná és mémmé. Az amerikai művész saját portréit legszívesebben „szimfóniáknak”, „együttállásoknak”, „harmóniáknak”, „noktürnöknek” nevezte. Rippl-Rónainak az – életrajzi adatokkal be nem azonosított – Reithoffer néniről készült arcképe is hasonló módon szól a kifinomult franciás színharmóniákról és az őszi színek összecsengéséről. A barnákat átszínező rafinált lilák, púdersárgák és az aláfestő rőtvörös vonalak finom skálát képeznek, miközben az antracitszürkékkel modellált fekete tornyos sapka, az áll alatt megkötött masni és a vakító piros cíniacsokor (rézvirág) merész ellenpontokat képez. Egybecseng ezzel Rippl-Rónai művészi ars poeticája, ahogy visszaemlékezéseiben összefoglalta: „Ez az egyszerűségkeresés, melyet életmódomnak is főprincípiumává tettem, a magja az én festési faktúrámnak. Minél kevesebbel minél többet, sokat kifejezni: ez ma is a művészi mottóm.”
Párizsba beszökött az ősz
Rippl-Rónai hosszú pályakezdése Munkácsy modelljét követte, de ezen az úton a legmodernebb századfordulós francia művészkörök világáig jutott el. Kaposvári polgárcsalád gyermekeként rendíthetetlen festőművészeti vágyának – és pártfogóinak – köszönhetően kerülhetett csak be 1884-ben a müncheni akadémiára. Ott elsajátította a müncheni szalonzsánerek modorát, mégis a „művészet Mekkája”, Párizs felé vágyott. 1887-ben ösztöndíjjal került a francia fővárosba, ahol szerény pályakezdőként felkereste a sikerei csúcsán álló, ünnepelt festőfejedelmet, Munkácsy Mihályt. Három évig készített másolatokat a műhelyében, de közben – illetve a szakítás után – megismerte a friss modern művészi áramlatokat, többek között a művelt párizsi festőbarát, a skót származású James Pitcairn-Knowles jóvoltából. Az 1890-es évek első felében kibomló festészetét hosszanti, elnyújtott formájú, visszafogott színvilágú, egész alakos képmások és delikát ízlésű pasztellportrék határozták meg. A „fekete korszaknak” (1889–1899) nevezett periódusban Rippl-Rónai sajátos érzelmi-esztétikai szűrőjén engedte át az amerikai Whistler festészetét, a preraffaeliták angol hagyományát, a szimbolizmust, a posztimpresszionizmust és a nabik művészetét. 1893-ban csatlakozott a Nabis-hoz, a Gauguin és Puvis de Chavannes útját járó századvégi modern, misztikus francia festőtársasághoz, valódi baráti-művészi viszonyt alakítva ki a posztimpresszionizmus meghatározó csoportosulásával.
Rippl-Rónai az Emlékezéseiben körülírta azt a szimbolista szellemi kört, amelyre rátalált a 19. század utolsó évtizedében: „Amikor én kimentem Párisba, akkor még Rimbaud szelleme járta, de ez lassanként elcsendesedett […]. És, úgy-e, ha csak ezt az öt nevet emeljük ki a küzdelemből: a Verlaine, Mallarmé, Puvis de Chavannes, Rodin, Cézanne nevét – már akkor rámondhatjuk, hogy szép és »eredményes« korszak volt ez az új korszak.” A fiatal magyar festő ismerte az öreg Paul Verlaine-t, akinek fájóan búsongó, melankolikus sorait Tóth Árpád fordítása nyomán ismerte meg a magyar közönség: „Ősz húrja zsong, / Jajong, busong / A tájon, / S ont monoton / Bút konokon / És fájón.” Az Őszi chanson finom szimbolista hangulatba öltöztetett elmúlásvágya („Óh, múlni már, / Ősz! hullni már”) egy egész korszak alaphangulatát teremtette meg. (Pár évvel később Ady Endre is az ősz nyomában járt a francia fővárosban: „Párisba tegnap beszökött az Ősz. / Szent Mihály útján suhant nesztelen”.) Rippl-Rónai nemcsak fordításból ismerte ezt a lelkialkatához közel álló értelmiségi világot, hanem ott ült Stéphane Mallarmé emlékezetes keddi összejövetelein, hallgatva a párizsi széplelkek „virágos nyelvezetű beszélgetéseit”. Az ekkoriban, 1895 karácsonyán megjelent Les Vierges című litográfiai albumához a Mallarmé-körhöz tartozó belga költő, Georges Rodenbach írt szövegeket. Rodenbach regényeiben és verseiben ugyanúgy megjelent a finom metaforákkal jellemzett öregség és gyász, a századvégi elmúlás poézise. A Reithoffer néni portréja nem véletlenül szólaltatja meg az őszi falevelek rozsdás barnából lángoló vörösbe hajló színskáláját, s egyszersmind a „fekete korszak” után következő új periódus előszele is volt.
Alla prima festés
A kiterjedt Rippl-Rónai szakirodalomból (és a festmény hátoldalán megőrzött címkékből) pontosan ismerjük a mű készülésének dátumát: 1899. A gondosan dokumentált életpálya alapján tudjuk, hogy a befutott fiatal művész karrierjében nagy fordulat állt be. Rövid hazai látogatás után ekkor utazott el kedves barátjához, Aristide Maillolhoz egy kis katalán településre, Banyuls-Sur-Merbe. A szürkés-feketés whistleri palettához ragaszkodó Rippl-Rónai képein ekkor jelentek meg ismét az élénk színfoltok. Ahogy Emlékezéseiben felelevenítette ezt a fordulópontot: „Itt csakhamar mindent színesnek láttam, de még nem »naposnak«. Itt festettem azokat a képeimet, amelyeknek religiózusan egyszerű, de egyúttal színes motívumai átmenetül kínálkoztak a »fekete« sorozattól a napos, vagy ha úgy tetszik, harsogóan színes sorozathoz. […] Ez volt a fordulópont, innen datálódik mai felfogásom, búvárkodásaim mai állapota a piktúrában. Az itteni tanulmányok, festések különösen arról győztek meg, hogy a képeket nemcsak egyszerre kell megfesteni, hanem a színek erejét – különben nagyon egyszerű módon – fokozni kell.” A most vizsgált portrén már tetten érhető ez a fordulat, a „fekete korszakot” leváltó színesedés. Reithoffer néni kezében úgy lángolnak a vörös rézvirágok (cíniák), mint az Ady lelkében égő „kis rőzse-dalok” a Párizsban járt az Őszben.
Rippl-Rónai ragaszkodott az egyszeri ihlet hatására megszülető képek különleges erejéhez. Közepes vastagságú ecsetje lágyan simogatta végig a Reithoffer néni egyes elemeit, a ruha ráncait, az arc formát és a vörös cíniák virágait, míg az ajtóval tagolt háttér homogén foltjai is függőleges rovátkákra bomlanak. „Én – írta az Emlékezéseiben – az egyszerre-festés szépségében és erejében teljesen bízom. Fő törekvésem azért mindig az, hogy bármit, bármily méretben – már amint ez fizikailag lehetséges – egyszerre, mint piktor-nyelven mondani szokás: egy-ülésre fessek meg. Az így készült kép festésmódja emlékeztet a virágra vagy gyümölcsre, amelyen még rajta van a hamva.” Petrovics Elek elemezte a Művészet folyóirat hasábjain megjelent tanulmányában Rippl-Rónai képeinek ezt a különlegességét: „Festőnk mindent alla prima old meg s ha csak lehet, egy ülésre be is fejezi a képet; csak ha a feladat terjedelme ezt nem engedi, osztja folytatásokra a munkát. […] Az út, mely a benyomás fogantatásától a megörökítéséig vezet, rövidebb, semhogy útközben elillanhatna annak frissessége. S innen van képeinek egyöntetűsége, egységes, kerek hatása. Minden kép ugyanegy meglátás, ugyanegy fokú felindulás eredménye; a festői előadásban a nehezen megállapítható, gyakran számba sem eső, de a változó lelki és testi tényezők hatása alatt elkerülhetetlenül beálló zökkenések a lehetséges legkisebb mértékre vannak leszállítva. Ugyanazon izgalom melege árad szét a kép minden zugában, mint az életnek ugyanaz a nedve kering a növény minden rostjában. Az ily kép órák műve, s ha szerencsés óráké, becses tulajdonsága van: az élet melegét érezzük rajta.”
Nagy gyűjtők remeke
A közönség a festménnyel első alkalommal az Ernst Múzeum nagyszabású gyűjteményes kiállításán találkozott 1923-ban. (Már ekkor Reithoffer néni ciniákkal címmel szerepelt az alkotás, vagyis nem utólagos címadásról van szó.) A mű felbukkant a hagyatéki leltárban, majd az 1928-as emlékkiállításon. A kép hátoldalán olvasható „Szépművészeti Kiállítások Magyar Mesterek Műveiből” fejlécű címke alapján feltételezhető, hogy a Fränkel Szalon 1933-as tárlatsorozatán is szerepelt. Minden bizonnyal innen került egy rangos pécsi műgyűjteménybe, Balla Adolfné kollekciójába. Mattyasovszky-Zsolnay László 1935-ben hosszú tanulmányban elemezte a neves pécsi főorvos feleségének nagypolgári gyűjteményét, amelyben a 19. századi mesterek mellett kortárs modernek sorakoztak, egyrészt rajzok külföldi alkotóktól (Klimt, Matisse, Redon stb.), másrészt képek magyaroktól, Czóbel Bélától kezdve Egry Józsefen és Szőnyi Istvánon át Bernáth Aurélig. De a főszereplő Rippl-Rónai József volt, aki „már egy egész falat foglal el, tíz képével és pár kisebb rajzzal, és ez az egész gyűjtemény fénypontja”. Mattyasovszky-Zsolnay külön kiemelte a „régebbi olajfestésű arcképet”, amelyet „Reithoffernéként” azonosít. A folyóiratban szerepelt a portré első reprodukciója (az egyszerű Néni képmegjelöléssel). „Balláné megízlelte a művészet kelyhének borát és mindig szomjasa fog maradni ezen soha ki nem apadó pohárnak” – zárta a szerző cikkét, de nem tudhatta, hogy ez be is igazolódik majd. Balla Adolfné rövid időn belül megszerezte Rákóczi úti pazar lakása díszeként Rippl-Rónai „fekete korszakának” egyik leglátványosabb, legszerethetőbb főművét, a Karcsú nő vázával című kompozíciót, amely az ezredforduló után került – az akkori aukciós árakat messze túlszárnyaló értéken – a világ egyik legfontosabb múzeumába, az Art Institute of Chicagóba.
A nagy társasági életet élő Balláné – még a vészkorszak előtt – 1941-ben Budapesten hunyt el. Kollekciójának két legszebb Rippl-Rónaija, a Karcsú nő vázával és a Reithoffer néni egy még híresebb gyűjtőnél talált új otthonra, a nagybányai vegyipari gyár tulajdonosánál, Bedő Rudolfnál. Az ambiciózus, széles műveltségű Bedő a műfaj legnagyobb sztárjától, Nemes Marcelltől „tanult” fiatalon. A tudományos igényességgel és kiváló érzékkel összeállított műgyűjteményében olyan – a két világháború között még kockázatosnak ítélt – művészek is szerepeltek, mint Csontváry, Anna Margit vagy Hincz Gyula. A Honvéd utca 3. szám alatti szecessziós palotában álló nagypolgári lakásában klasszikus stílus szerint osztályozott termekben sorakoztak a művek, a modernek mellett reneszánsz, barokk és rokokó remekek. A szerencsés történeti véletlennek köszönhetően a kollekció egyben maradt a rendszerváltás utánig, így a második világháború előtti műgyűjtemény különleges „zárványként”, a kommunizmus egyetlen túlélőjeként konzerválódott. A kollekció anyagát bemutató 2010-es könyvben látható az az archív enteriőrfotó, amelyen egy empire könyvszekrény körül egymás mellett sorakozik több Rippl-Rónai-kép is, középen a kukoricás korszak ikonikus darabja, a Bányai Zorka fekete ruhában (1919, magántulajdon), mellette pedig a korai francia „fekete korszak” finom hangulatú remekműve, az őszi színekre hangolt Reithoffer néni cíniákkal.
Kutatás: Rieder Gábor