Ez nem a DK, vagy a Momentum kormányellenes szlogenje, hanem még Müller Péter énekelte, lassan 40 éve, amikor a nyolcvanas évek fiatal, újhullámos zenekarai szemben álltak a kései szocializmus kilátástalanságával. Elég ezt az URH dalt meghallgatni, hogy megértsük, mennyire más hang volt ez abban az időben, amikor a hivatalos slágerlistán a Neoton Família, Zoltán Erika, a Napoleon Boulevard és az Első Emelet jelentette a friss zenét.

URH, Kontroll csoport, Bizottság, ETA, Sex-E-Pil, 2. műsor, Hús, Kézi Chopin, Cég, BP. Service: ha ismerősek önnek ezek a nevek, tudja miről van szó. Mivel a zenekarok tagjai gyakran alkottak párhuzamosan több műfajban is, így általában maguk készítették plakátjaikat is. Ezekből nyílt most kiállítás a Kieselbach Galériában, Pokoli aranykor címmel.

A Dunakanyar legjobb zenekara, vagyis az A.E. Bizottság a szentendrei Vajda Stúdió képzőművészeiből alakult. 1983-ban egy olyan lemezből sikerült 20 ezer példányt eladniuk, aminek egy átlag hallgató a szövegeit nem nagyon értette, és zenei anyagával finoman szólva is hosszasan kellett barátkozni. Fellépéseik fantasztikus performanszok voltak, az egyik, talán a Bizottság Afrikában című, az Egyetemi Színpadon tartott koncertjükön azzal lepték meg a közönséget, hogy kosztümökbe öltöztek, és dalaikat nem játszották el, hanem szépen sorban felolvasták a szövegeket. Egy átlagos előadó koncertjén valószínűleg botrányba fulladt volna az este, a Bizottság közönsége azonban vevő volt a dologra, és élvezte az előadást.

A Balkán Tourist (később Balkán Futourist) a Kontroll Csoport Kistamás László-féle utózenekara volt. Kistamásnak még 92-ben volt egy ismeretterjesztő műsora a televízióban, valószínűleg innen jött az ihlet, hogy Deja Vu Revu címmel adjanak pár koncertet. Ezeken mindenféle ál- és féltudományos disszertációk hangzottak el, zenei kísérettel. Itt volt látható az az ellen-striptease jelenet, amiben egy táncosnő 10-12 réteg ruhában kezdett táncolni. A legfelső réteg egy testszínű anyag volt, amire csak egy szőrpamacsot ragasztottak, és melltájban két piros pöttyöt. Alatta egy másik testszínű ruhát viselt, arra már egy bikini volt festve. A produkció során a táncosnő addig-addig vetkőzött a zenére, míg a végére teljesen fel lett öltözve.

Sokszor a rendszer szempontjából problémás zenekarok nem léphettek fel, ezért úgy cselezték ki a rendőri megfigyelőket és a művelődési házak aggódó koncertszervezőit, hogy álnevet használtak. Így tett a Vágtázó Halottkémek is, amikor a VHK helyett például SVIHÁK néven adott koncertet. A VHK tagjaiban már zenekarrá alakulásuk előtt is megvolt az az elképsztő lendület és energia, ami kiemelte őket az átlagos alternatív bandák közül. Van az a nagyjából fél perc, amikor egy koncert utolsó száma után a tagok már letették a hangszereket, lementek a színpadról, de a keverőpultban még nem húzták le a hangerőt, hátha visszajönnek egy ráadásra. A még nem létező VHK tagjai ezt a rövid időt használták ki, felugrottak a színpadra, felkapták a gitárokat, mikrofont, dobverőket, és lenyomtak egy brutális 30 másodpercet, míg a pultban gyorsan le nem vették a hangot. Egy idő után a közönség már várta, mikor lesz vége az eredeti koncertnek, és mikor jönnek 'azok az őrültek'.

Bp. Szabó György az Iparművészeti Főiskola után a Petőfi Csarnok külsős grafikusa volt, és számtalan plakátot tervezett az akkori kortárs zenekaroknak, köztük persze a sajátjának, az indusztriált játszó BP. Service-nek is. A kiállítás anyagát ő, és az újhullámról több könyvet is jegyző Szőnyei Tamás adták össze.

A Népköztársaság úti Fiatal Művészek Klubját még 1960-ban alapították, a "tagok politikai és szakmai művelődésének, társadalmi érintkezésének, zárt körű szórakozásának biztosítása, a fiatal szocialista művésznemzedék nevelésének segítése" céljából. Az FMK, vagy ahogy mindenki hívta, a Fika volt Magyarországon az elsődleges művészeti szintér. Ezért itt minden és mindenki előfordult, elég volt azt mondani, hogy ez egy performansz, és bármi megtörténhetett. Nagyon furcsa ellentét feszült az hatvanas jegyszedőnénik és a kitiltott, részegen balhézó művészek között, ám mégis egyfajta tökéletes szimbiózisban éltek ők, átlátva és kicsit felülemelkedve a szocialista rendszer működésén. Az FMK-nak 1998-tól a Trafó lett a jogutódja.

Az újhullámos koncerteken sokszor tartottak divatbemutatókat. A leghíresebb tervező Király Tamás volt, aki egy teljes alternatív generációt öltöztetett a Petőfi Sándor utcai New Art butikjából. A nyolcvanas évek elején még közfelháborodást keltett, ha valaki mondjuk piros nadrágban ment ki az utcára, nem illeszkedett be a három valamennyire megtűrt csoport egyikébe, vagyis nem volt se csöves, se dígó, se rocker. Az alternatív koncertekre járó, úgynevezett 'artos' fiatalok úgy vették Király Tamás fekete vászonból készült, derékban csattal szűkíthető répanadrágjait, mint a cukrot, a koncertek előtti látványos bemutatókat és filmvetítéseket pedig a legtöbben olyan szükséges, de megszokható rosszként nézték végig, mint a mozifilmek előtt vetített filmhíradót.

A koncerteket főleg helyszínei egyetemi klubokban és művelődési házakban tartották, a legfelkapottabb helyek a Ráday, a Bercsényi, a Kassák és az Egyetemi Színpad voltak. 1983-ban épült fel az Almássy téri Úttörő és Ifjúsági Ház, ami a klubokhoz képest egy más szintet képviselt, méretében és költségvetésében egyaránt. A korszerű közösségformáló intézményt a fiatal népművelők igyekeztek újszerű tartalommal megtölteni, és hogy ne álljon üresen az óriási ház, szinte bárkinek fellépési lehetőséget kínáltak. Tehetségkutatókat is rendeztek, heti 1500-2000 ember vett részt ezeken a bulikon. 1985-re pedig felépült a Ligetben a PECSA.

A nyolcvanas években nem léteztek óriásplakátok. Az egyetlen reklámhordozó az utcai hirdetőoszlop volt, amire csak álló formátum kerülhetett. A zenekarok még ebben is újítottak, rengeteg felvő formátumú plakátot készítettek, így reformálva meg a városképet.

A nyolcvanas évek plakátjainak nagy része offszetnyomással, vagy sima fénymásolással készült. Fénymásolni nem volt olyan egyszerű, mint most, ugyanis állambiztonsági okok miatt csak hivatalos szervek rendelkezhettek sokszorosító eszközökkel. Az állami vállalatok fénymásolóinak mindenhol külön felelőse volt, aki lepecsételt fémkazettában tartotta a gép kulcsait, és a felhsznált papírral is el kellett számolnia. Ezért volt nagy kincs, ha egy zenekari tag rokona hozzáfért egy másológéphez, 50-100 darab A/4-es plakáttal már be lehetett teríteni a város fontosabb csomópontjait, aluljáróit.

A másik nyomdai technika az offszetnyomás volt. Az offszet sajátosságai miatt a plakátok egy része elég egységes képet mutatott, fehér alapon blokkbetűkkel a zenekar és a koncert neve, alatta egy foltban valami kikeményített, kontrasztos fekete-fehér grafika, alul pedig a helyszín és az időpont.

A nyolcvanas évek elején még valahogy lassabban múlt az idő. Nem volt se mobiltelefon, se számítógép, egy albumot sem 5 perc volt letölteni, 45 percig tartott kazettára átmásolni. A plakátok elkészítése sem úgy ment, hogy a tervező összedobta valami kiadványtervező programban, a pdf-et meg átküldte a nyomdába mailben. A plakátokat vagy kézzel írták, vagy öntapadós betűkből rakták ki egyenként. A Petőfi Csarnok plakátjain néha sok szöveg volt, információk, leírások a zenekarokról. Ezt már nem lehetett betűnként kirakni, ezért egy nyomdával készíttették el, persze fusiban. A tervező elment a Dimitrov (mai Fővám) térre a nyomdába, ahol a papírra leírt szöveget átadta a beavatott nyomdásznak. Pár óra múlva kész volt a fényszedés, és a tervező átvehette a síkfilmet, amiből összeollózhatta a levilágítandó plakátot. A fényszedésnél a betűket egy tárcsával választották ki sorban egymás után, így viszonylg gyors eljárás volt. Azonban egyetlen betű hiba miatt újra kellett kezdeni az egészet. És persze arra sem volt garancia, hogy másodszorra nem lesz máshol egy elütés.

A korabeli jogszabályok szerint kizárólag a Magyar Hirdető, vagyis a Mahir ragaszthatott ki plakátot. Ők azonban nem foglalkoztak olyan kis példányszámú anyaggal, mint egy klub koncertje, ezért mindenki illegálisan ragasztotta a plakátjait. A plakáton kötelező volt a sarokban feltűntetni a felelős kiadót, aki általában a művház igazgatója volt. Ez egyfajta védettséget biztsított a hatalommal szemben, így az ilyen félig már legálisan kikerült plakátokat általában nem bántották, a teljesen magánban készülteket már inkább. Egy gimnazista zenekar például hiába ragasztotta tele minden éjjel a várost saját fénymásolt anyagával, reggelre mindig letépték őket, ráadásul az alatta levő sok-sok réteggel együtt, egészen a házfalig lecsupaszítva az épületeket. Később kiderült, hogy a BRFK utasította a köztereseket az akcióra, valószínűleg a hirdetett koncert címe, az Üres falak, néma nép volt a fokozott tisztogatás oka.

https://www.kieselbach.hu/cikk/mindenki-megdoglik-vagy-lelep-a-jovobol-is-eleg