Sinkó Katalin: Zrínyi és Frangepán egyike a 19. Századi magyar történeti festészet legismertebb és Madarász Viktor legnépszerűbb műveinek. Elkészültének ideje Madarász kiemelkedően sikeresebb és művészileg is legszínvonalasabb korszakára, a Párizsban töltött évekre tehető. Hasonlóan korábbi műveihez Madarász a Zrínyi és Frangepán esetében is a nemzeti múlt egyik tragikus, a jelen gondjait tükröző epizódját, a Wesselényi-összeesküvés megtorlását választja tárgyául.
A festményen ábrázolt jelenetet, a kép konkrét tárgyát a pesti Műegyleg kiállításának katalógusa 1864-ben a következőképpen írja le: Zrínyi és Frangepán Bécs. Ujhelyen 1671.márczius 31-én kivégeztetésük előtti reggel egy félórai idő engedtetett nékiek, császári kegyelem útján, családi ügyeiket rendezni és egymástól bucsut venni. Madarász a helyszín és a főszereplők megválasztásában hűen követi az egykori eseményleírásokat. A halálraítéltek találkozása egy hasonló fagerenda-mennyezetes, üvegablakos teremben játszódik, mint amelyet Carl Meyssens az eseményekkel egykorú metszete is ábrázol. Madarász még bécsi évei alatt maga is jár Wienereustadtban, ahol részlettanulmányokat készít a börtön épületéről. A mellékszereplők megválasztásakor is követi a kortárs írásos és képi dokumentumokat.
Ezek szerint azon a reggelen az elítéltek utolsó találkozásánál öten voltak még jelen: egy katona, Abele udvari tanácsos, Molitor kapucinus gvardián, báró de Honore kapitány a kivégzésre rendelt őrség feje és végül Podesta titkár, aki magyar tolmácsként rendeltetett oda.
Madarászt azonban a történeti tényeknél is jobban érdekli az azokat megélő ember. Képének voltaképp nincs cselekménye, a megjelenített epizód időrendileg a megelőző heroikus ellenállás és az ezután következő megtorlás között helyezkedik el. Valódi lélekrajz, amely kifinomult festői eszközökkel vázolja fel a haláltól visszarettenő fiatal Frangepán és az őt bátorító Zrínyi Péter lélekállapotait, csendes meditációra és számvetésre késztetve a nézőt. A lelki történések drámáját a kompozíciót meghatározó kontrasztos felépítés ellensúlyozza, mely megnyilvánul egyrészt a fogvatartók és elítéltek a tér két ellentétes pólusába kerülő elhelyezésében, másrészt az erős fényárnyék ellentétek alkalmazásában.
A Zrínyi és Frangepánt Madarász még 1864 nyarán bemutatja a párizsi szalon tárlatán. Képét Théophile Gautier a Moniteur Universel lapjain méltatja, kiemelve a clair-obscure hatások kifinomult használatát és az előadás elmélyült lélekrajzát (Csapláros, 1936, 316). Egy hónappal később a festmény már a pesti Műegylet kiállításán szerepel, ahol - a nagy érdeklődésre való tekintettel - másfél éven keresztül, 1865 decemberéig a tárlatban marad. Mivel a hazai közönség pontosan értette a mű politikai utalásait, a Zrínyi és Frangepán rövidesen a korszak emblematikus művévé válik. Politikai áthallásai mellett a kortársakat a mű festői kvalitásai is lenyűgözik, a francia romantikus iskolát követő Madarász oldott stílusát itthon "mámoros festőiségként" értékelik, a Fővárosi Lapok műkritikusa kiemeli a festmény "szokatlan modorát... vakmerő felfogását, bizarr technikáját".
A nagyméretű képnek az itt bemutatott művön kívül még három változata ismert. Közülük az egyik, 65 x 81,5 centiméteres vázlat különlegessége, hogy ennek hátterében még a császári sasos üvegablak jelenik meg, amelyet - a visszaemlékezések szerint - a végleges képről a cenzúra utasítására Madarász később kénytelen volt eltüntetni. Ez a korai jelzetlen vázlat Ernst Lajos magyar történeti gyűjteményéből került a Szépművészeti Múzeumba.
1922-ben, az Ernst Múzeum aukcióján bukkant fel a Zrínyi és Frangepán nagyobb (89 x 115,5cm), jelzetlen variánsa. A nagyobb kompozíciók kisebb méretben való kivitelezése jellemző Madarász festői gyakorlatára.
A Hunyadi László siratásának például négy eltérő méretű variánsa ismert, közülük kettő vázlatos és kettő részleteiben is kidolgozott, de csak egy jelzett és datált. Mikor Szana Tamás 1879 körül meglátogatja a mestert műtermében, feljegyzi, hogy ott ismert nagy történeti képeinek - köztük a Zrínyi és Frangepánnak - több, kisebb méretű változatát is látta (Szana, 1899, 168). Képünk tehát a saját kezű másolatok csoportjába tartozik, dátuma szerint keletkezése az 1864-ben befejezett nagy festménnyel egykorú, így valószínűleg annak előtanulmányaként készülhetett.
Révész Emese