Irodalom
Tóbiás Áron: Zebegény – Szőnyi nélkül. Népművelés, 1963/11., 42–45.
Árkádia tájain. Szőnyi István és köre 1918–1928. Szerk.: Zwickl András, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2001.
Végvári Lajos: Szőnyi István. Bernáth Aurél. Well-PRess, Miskolc, 2003.
Köpöczi Rózsa: Szőnyi István. Kossuth – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2009.
Levelek otthonról. Szőnyi István és Bartóky Melinda levelei Szőnyi Zsuzsához és Triznya Mátyáshoz (1949–1960). Szerk.: Köpöczi Rózsa, PMMI, Szentendre, 2009.
Szőnyi István. Dunakanyar – Zebegény – otthon – család I–III. Szerk.: Kieselbach Tamás, Kieselbach Galéria, Budapest, 2023.
Felhők és vonatok
Szőnyi István most vizsgált, ihletett hangon megszólaló vonatos zebegényi tájképe felkerült a frissen kiadott monográfia egyik kötetének címlapjára. A festmény a fenséges szépséget sugárzó természettel harmóniában élő ember szimbolikus erejű alkotása. A kép égi játéka olyan gazdag, mintha egy turneri felhős tanulmányfüzet összes példáját felsorakoztatná. A világoskék égbolton az egyik felhő gomolyog, a másik fátyolosan felszakadozik, a harmadik hasa sötét esővel telik meg, a negyedik szélén átdereng a napsütés, de a fő attrakciót a Dunakanyarra vetődő két misztikus fénycsóva jelenti, amelyek nyomán ezüstösen csillan meg a folyó felszíne. Az égi színjáték ellenpontjaként jelenik meg a festmény jobb alsó sarkában a kis vonat. A fekete gőzmozdony kéményéből eregetett füstpamacsok versenyre kelnek a felhők bodraival. Szőnyi számára a Dunakanyar nemcsak fenséges tájélményt jelentett, ahol karnyújtásnyi közelségbe került a metafizikus szépséghez, hanem az idilli természeti környezettel békében élő emberi civilizációt is. A töltés mellett magasodó magányos villanypózna vagy a zakatoló szerelvény belesimul a széles ívben kanyarodó folyót szegélyező dombok és hegyek nagyszerű panorámájába.
A fiatal Szőnyi – mielőtt festészete feloldódott volna a tempera sejtelmesen elomló, sárgásfehér vattatakarójában – az olajfesték segítségével jelenítette meg táji élményeit. A most vizsgált képen váltogatta a széles ecsetvonásokat a plasztikusan felhordott fedőfehérekkel és a vászon rostjaiig visszakapart, derengően költőivé változtatott felületekkel. A virtuózan forgatott festőkellékekkel olyasféle poétikus hangulatot teremtett a Dunakanyar látványából, mint amilyet Egry József a pasztellkrétával. A kép párdarabjaként kínálkozik az egykor a Cseh-Szombathy-gyűjteményben őrzött Fehér fények című Egry-kompozíció (1926, magántulajdon), amelyen a Badacsonyi-öböl előtt zakatol el az északi parti vonat. Ami Egrynek a Balaton volt, az volt Szőnyi számára a Dunakanyar. A festmény születésekor a zebegényi művész harmincéves kora körül járt, de élete és pályája már számtalan fejezeten túl volt: harcolt az első világháborúban, családot alapított, elvégezte a Képzőművészeti Főiskolát, megjárta Nagybányát, felfedezte magának a rézkarcolást, és fiatal társaival új, monumentális, klasszicizáló ízt hozott a modern művészetbe. De mindenekelőtt megtalálta azt a táji környezetet, amely innentől egy életen át elkísérte: Zebegényt.
Zebegényi szerelvény
„Élete Budapesten, Zebegényben, és a Budapest–Zebegény közti vonaton telt el” – fogalmazta meg találóan művészbarátja, Bernáth Aurél. Szőnyit egy szerencsés véletlen vezette el a fővárosból vasúttal könnyen elérhető Zebegény magasztosan gyönyörű vidékére. 1924-ben elvette feleségül Bartóky Melindát, aki ismert fiatal írónak számított már ekkoriban, és aki földbirtokos férjét hagyta ott festő szerelméért. Közös életüket a Bartóky család zebegényi nyaralójában kezdték el, abban a kis parasztházban, amelyet Kós Károly tanácsára alakítottak át. Minden megvolt itt, amire a természet titkait fürkészni szándékozó fiatal festőnek szüksége lehetett: Zebegényben végre megtalálta saját Árkádiáját, és a magyar festészet új Nagybányáját. Nem tudott betelni a Dunakanyar látványával, a kivételesen széles „műterem” nagyszerűségével. A most vizsgált képhez a környék emblematikus vonatszerelvényét választotta fő motívumnak.
Az író Tóbiás Áron így idézte fel emlékeit egy zebegényi vonatúton Szőnyi halála után: „Szőnyi Istvánnal tettem meg e vicinális utat. Őt kísértem haza, Zebegénybe, egy pénteki napon. Mint a Képzőművészeti Főiskola tanára, a budapesti Epreskertben élt, tanítványai körében. De a hétvége az otthoné volt, a családé, Zebegényé. […] A táj változatlan, mint a Szőnyi-képeken. A vonatablakból emberek munkáját lehet megfigyelni: széles, tempós mozdulataikból nyugalom árad, mint a környező tájból – akár a festő képein. Azon a vonatúton, a maga csöndes hangján ezt mondta Szőnyi, mikor már a váltókon csattogott a vonat: Öt esztendő kellett, míg átéreztem a táj lelkét, amíg vissza tudtam adni mindazt, amit látok, amíg véremmé vált az optikai kép, ami körülvett…” A most vizsgált kompozíció jelzi, hogy az öt év leforgása alatt – az 1920-as évek második felére – Szőnyi tényleg megtalálta a „táj lelkét”, a fenséges panorámába belesimuló emberi jelenlét csendes nagyságát.