Vonalak helyett színfoltok
Rózsaszín fellegek a hajnali égen. A lombos fák között víz (benne tükröződik az ég és a táj), valamint egy levél nélküli csupasz fa párosa, ahogy hullámzó törzsükkel nyújtózkodnak az ég felé, derékmagasságig viselve a lassan levonuló áradásra emlékeztető sárszoknyát. Az előtérből egy kőkorlát sarkán mintás cserépváza „nézi” – a bele helyezett virágokkal együtt – a természeti tájat és az árvíz nyomait. Gazdag faktúrájú, színköltészettel fokozott foltfestészet, Berény Róbert zebegényi korszakából. Berény még fiatalon, a Nyugatban megjelent művészetelméleti, illetve -technikai szövegében tette fel nagy kérdés, hogy „mit jelent a rajzolt vonal?” A rajzos, karcos vonalak helyett ő a puhán elomló kontúrú foltfestészet szerelmeseként válaszolta meg már ekkor is saját kérdését: „A valóságban vonal nincsen, csak mi szoktunk vonalakat látni.” Nem is vonalakkal, hanem színfoltokkal varázsolja elénk az áradás utáni tájképet.
Változó fókusz
A „magyar vadakat” övező felfokozott érdeklődés miatt az elmúlt időszakban számos festő korai, pályakezdő korszaka került a fókuszba, mikor – saját stílusuk megtalálása előtt – lázasan kísérleteztek a párizsi friss hatások feldolgozásán. Berény Róbert életművéből is a Salon d'Automne-ban kiállított vásznak, Matisse-szal való kapcsolata, illetve a Nyolcak körében betöltött kiemelkedően fontos szerepe került előtérbe. Az új felfedezések nyomán egyre részletgazdagabban látjuk már avantgardizmusát, hogy milyen lökésekben hatott rá a fauvizmus, a primitivizmus vagy épp a kubizmus. Barki Gergely kutatásainak köszönhetően személyisége – komolyzenei műveltségétől regényes szerelmi életéig – is plasztikusan kirajzolódik már a művészetére fogékony közönség előtt. De közben némiképp háttérbe szorult az a valódi berényi festészet, amiért a két világháború között ünnepelték kortársai a Gresham asztala körül és azon túl is.
Érzéki színképek
A Gresham-kör hangadó műgyűjtője, Oltványi-Ártinger írta érett festészetéről 1937-ben: „Egészben lát, egészben koncipiál. Mélygyökerű életszeretete megakadályozta, hogy az izmusok felőrlő ereje és opponáló szándéka huzamosan magához láncolja. Anélkül, hogy részvétlenül ment volna el azon áramlatok mellett, amelyek minden vérbeli festőt felizgattak és állásfoglalásra kényszerítettek, kétségtelen eredményeikből csak annyit vett át, amennyit a régibb festészet tanulságaihoz haszonnal fűzhetett. (...) Nincs tematikus kötöttsége sem. Az élet gazdag jelenségeiből szabadon választja képötleteit és telt, teljes skálájú palettájának érzéki színképei engedelmes hangzattal állanak a festői közlés szolgálatába. Minthogy motívumait a természet és a felszabadult képzelet sugallják, képei egészséges életközelséget árasztanak abban a költői értelmezésben, amely az ábrázolást szellemivé, művészetté varázsolja.”
Zebegényi közösség
A világpolitikától megcsömörlő fővárosi festők közül Szőnyi István fedezte fel Zebegényt, a Dunakanyar szépséges ékkövét a 20-as években. A Gresham-kör számos szellemi társa követte ide hosszabb-rövidebb időre. A zebegényi alkotók a nagybányai figurális látványfestészet expresszív, foltokkal és valőrökkel játszó, humanista folytatását képviselték a 30-as, 40-es években. Szőnyi mellett Berény volt a zebegényi kolóniai legrangosabb művésze, aki 1934-től dolgozott a Dunakanyar-beli településen. A környékbeli alkotók művészete észrevétlen egymáshoz hangolódott, mint azt az Ujság korabeli kritikusa is észrevette: „A motívumok meg-megismétlődése más-más művészek munkáin, egymaga is stílusalakító folyamat. Másik stíluselőkészítő tényező az egy tájékon működő festők lelki rokonsága és barátsága. Ez magyarázza meg a Zebegényben dolgozó festők munkáinak bizonyos közös külső sajátosságait. (…) Berény Róbert ecsete alatt is elragadóan szép harmóniákká alakulnak az elmúlás évadjának bánattal itatott borongó színei.” A most vizsgált festmény mintha az ősz utáni, tavaszi újrakezdés reményét csillantaná fel, a levonuló áradás utáni újjászületés ígéretét.