Irodalom
Kállai Ernő: Új magyar piktúra 1900–1925. Amicus, Budapest, 1926.
Fenyő Iván: Szőnyi István. Bisztrai Farkas Ferenc, Budapest, 1934.
Árkádia tájain. Szőnyi István és köre 1918–1928. Szerk.: Zwickl András, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2001.
Szőnyi István: Kép. Megjegyzések a művészetről. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2004.
Köpöczi Rózsa: Szőnyi István. Kossuth – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2009.
Szőnyi István. Dunakanyar – Zebegény – otthon – család, I–III. Szerk.: Kieselbach Tamás, Kieselbach Galéria, Budapest, 2023.
A fiatal Szőnyi István – mielőtt festészete feloldódott volna a tempera sejtelmesen elomló, sárgás-fehér vattatakarójában – felkapaszkodott a dombtetőre zebegényi háza felett, és onnan tekintett le a lábai előtt elterülő tájra. A magaslati pozícióból nézve kitárult előtte az egyik legszebb magyar táj, a zebegényi Dunakanyar fenséges látványa. A természet élénk zöldekbe öltöztette a lombokat, a fák közül a zebegényi háztetők egymás mellett sorakozó piros foltjai villannak elő. A parti úton túl a lustán kanyarodó Duna vizén játszik a fény: hol sárgállik, hol kékbe fordul, hol pedig lilásra színezi a Börzsöny távoli vonulata mögött felkelő nap rózsás pírja. Szőnyi a levegőperspektívát a festésmodor átmeneteivel érzékeltette: míg az előtér dombcsúcsát és a balra dőlő göcsörtös törzsű fát zaklatott, expresszív ecsetkezelés jellemzi, a völgy felé ereszkedve a széles vonások szőnyegszerű mintázattá rendeződnek, míg a távoli panorámánál vékony sraffozássá szelídülnek.
Szőnyi vastagon traktálta a zsíros olajfestéket, ahhoz hasonlóan, ahogy jó barátja, a fiatal Aba-Novák is tette a római ösztöndíj előtt. Az ecsetkezelés expresszív energiáit hagyta érvényesülni a vásznon, izzóbb esztétikai regisztert szólaltatva meg, mint temperás, érett korszakában. A kép a 20-as évek végi Szőnyi egyik összefoglaló kulcsműve, amely egyszerre hordozza a megelőző periódus vérbő, expresszív örökségét, de már az ikonikus Dunakanyar metafizikus tájélményébe ágyazva. Nem véletlenül került fel a frissen kiadott Szőnyi-monográfia egyik kötetének címlapjára. A festmény születésekor Szőnyi még alig múlt harminc esztendős, bár élete és pályája már számtalan fejezeten volt túl: harcolt az első világháborúban, családot alapított, elvégezte a Képzőművészeti Főiskolát, megjárta Nagybányát, felfedezte magának a rézkarcolást, és fiatal társaival új monumentális, klasszicizáló ízt hozott a modern művészetbe. De mindenekelőtt megtalálta azt a táji környezetet, amely innentől egy életen át elkísérte: Zebegényt.
Zebegény festője
Szőnyi neve összeforrt Zebegénnyel, a Dunakanyar varázslatos szépségű településével. „Életem alakulására és munkásságom kifejlődésére – emlékezett vissza idős korában – elhatározó és döntő jelentőségű esemény volt, hogy 1924-ben megnősülve kikerültem Zebegénybe, ahol azután megtaláltam a művészetem kibontakozásához szükséges minden élményt. A táj és az emberek összefüggő, elválaszthatatlan egységét láttam itt meg olyan miliőben, mely nagyon megfelelt elgondolásaimnak.” Egy szerencsés véletlen vezette a kirándulók és üdülők által frissen felfedezett és fokozatosan benépesített környékre. 1924-ben elvette feleségül Bartóky Melindát, aki földbirtokos férjét hagyta ott művész szerelméért. Közös életüket a Bartóky család zebegényi nyaralójában kezdték el, egy Kós Károly javaslata alapján átalakított kis parasztházban. Minden megtalálható volt itt, amire a természet titkait fürkészni szándékozó fiatal festőnek szüksége lehetett: Zebegényben végre megtalálta saját Árkádiáját és a magyar festészet új Nagybányáját. Ahogy Perneczky Géza írta róla: „A tisztuláshoz és a harmónia megtalálásához a vidék, Zebegény segítette. Itt találta meg művészetének fő élményét: a Dunakanyar táji szépségét, és az ott dolgozó emberek munkáséletét.”
A festőt mindig váró, nagyszerű kilátású kertes házat Pátzay Pál a „világ legdrágább modelljének” nevezte. Szőnyi köré idegyűltek a művészbarátok, valóságos „művészteleppé” avatva Zebegényt. Rendszeres látogató volt Aba-Novák Vilmos és Bernáth Aurél, többen le is telepedtek a szomszédságában, például Vass Elemér, Szobotka Imre vagy Berény Róbert, de sokszor megfordult a környéken Amrita Sher-Gil is, aki fiatal tehetségként a Dunakanyarban bontogatta szárnyait. A festő lánya, Szőnyi Zsuzsa szerint édesapja számára a panoráma soha ki nem fogyó élményt jelentett: „Apám, ahogyan én emlékszem – tavasztól őszig minden reggel felsétált a dombra, ahonnan a felhők játékát, a víz színének változását figyelte. Egész életén át kimeríthetetlen témát jelentett számára a Dunakanyar látványa. Ha délután látogatók jöttek, ők sem térhettek ki a hegymászás elől, meg kellett csodálniuk a dombról a naplementét, amelyhez foghatót sehol sem lehetett látni.”
Magányos fa
A széles látképi tájban álló, jelképes erejű magányos fa Szőnyi festészetének egyik kulcsmotívuma. Erre már kortársai is felfigyeltek. A jó szemű Kállai Ernő az Új magyar piktúra című lényeglátó, 1926-os kötetében elemezte így Szőnyi egyik 1919-es akvarell tájképét: „Az őszi széltől ostorozott, tépett ábrázatú felhők és a talaj felszakadt foltjai együtt, száguldó dinamikával töltik be a teret, melyben könnyedén, karcsúan szökken magasba a fa. Ez a képmotívum: a környezete fölött diadalmasan kimagasló egy-forma igen gyakran kultivált stílusbeli kelléke nemcsak Szőnyinek, hanem az egész expresszív magyar naturalizmusnak és általában az egész régibb és újabb magyar piktúrának. Benne ölt testet a magyar temperamentum legénykedő, uras kedve, csakúgy, mint borongó magányosság romantikája.” Csontváry festette meg a vihar tépte magányos fák ikonikus főművét a Magányos cédrussal. De még a gácsi patikus heroikusan áll ki a libanoni sziklaszirtre, Szőnyi óvatosan „félrehajtotta” a göcsörtös fatörzset, hogy a maga szépségében érvényesüljön a Dunakanyar páratlan fényjátéka.
Szőnyi először 1943-ban megfogalmazott elméleti szövegében alaposan leírta azt a folyamatot, ahogy a valóságból kiinduló festő művészi szimbólummá alakítja a természeti motívumot: „A fantázia is csak a természetből ismert elemeket, fogalmakat, jelenségeket csoportosítja át – esetleg meglepően újszerű módon –, de a semmiből a fantázia sem tud teremteni. Hogyan tudhatna a festő, akinek éltető eleme az őt környező világ optikai képe. Ebből alkothat, ezt alakíthatja, ízlése, adottsága, tehetsége szerint dolgozhatja fel. Ha van tehetsége, ha éles a megfigyelőképessége, jó a szeme, finom és érzékeny a színérzéke, akkor a látható világból olyat tud kiragadni és megjeleníteni, amit jóformán mindenki lát, de csak ő veszi észre s csak ő tudja belőle megteremteni azt az egyéni művet, mely a nézőt magával ragadja, gyönyörködteti, élményt nyújt neki.”