Kállai Ernő már 1926-ban az új magyar piktúra egyik vezető, iskolateremtő mestereként elemezte a fiatal Szőnyi munkásságát. Kállai szavaival szólva Szőnyi "a maga részéről vált kiindulópontjává, valósággal hallgatólag elismert mesterévé egy egész festői iskolának (Aba-Novák, Jándi, Deli Antal, Goebel, Korda Vince stb.)." (Kállai, 1926, 94.) Kállai névsorát az újabb kutatások fényében bátran kiegészíthetjük a fiatalon elhunyt zseniális festőnővel, Korb Erzsébettel és a neoklasszicizmus egyik vezető mesterével Patkó Károllyal is. Kállai ráadásul nemcsak Szőnyi reputációjára figyelt fel, de művészetéről is figyelemreméltó értékelést adott. Egyik korai tájképéről például az alábbi elragadtatott, mégis lényeglátó sorokat vetette papírra: "A hegyoldal hullámvetése csak úgy rohan végig a téren. Száguldó iramban elkapja a fákat, melyeket mintha heves szélvihar hajlítana, döntene balfelé.
A hegyoldalról, a kép bal sarkában karcsú fa kígyózik az égnek, honnan a fények valósággal fizikai sűrűségű zuhataga záporozza a földet. A fényzáportól csapzott falombok, gomolygó felhők és vonagló barázdák gyönyörű, ittas ölelkezésben folynak össze." (Kállai, 1926, 99-100.)
A rajongó sorokkal illetett 1923-as Zebegényi dombok most méltó társra lelhet Szőnyi 1920-as, szintén Zebegény ihlette tájképében. Ha az 1923-as képen fényvihar tépi a fák koronáját, akkor festményünk a természet fénnyel átitatott, harmonikus, vihar előtti arcát mutatja. A távoli fák koronája mögül nemsokára előbukkan az éltető fény forrása, egy új nap eljöttét jelezve. A reggeli fény sárgás-narancsos tónusokba öltözteti az ébredező tájat, amely a mélységes nyugalom és a béke igézetét árasztja magából. A kép bal felét Szőnyi egyik hatalmas, antropomorf fája tölti be védelmet nyújtva a lába alatt meghúzódó pici házikónak. Nem tudjuk, hogy valóban Szőnyi későbbi otthona, Zebegény ihlette-e ezt a szép kompozíciót, de a háttér reggeli, párás, bárányfelhős homálya mögött akár a Duna is rejtőzhet. Ha így lenne, akkor Szőnyi egyik legkorábbi zebegényi tájképét tisztelhetnénk e remekbe szabott festményben.
Szőnyi 1923-ban költözött Zebegénybe, de motívumkereső utazásai, sétai során minden bizonnyal már korábban is megfordult a Duna-kanyarban. Az 1920-as évek elején Szőnyi többfelé is megfordult a Budai hegyekben, többek között Budakalászon is dolgozott egy ideig. Ez talán annak is "köszönhető", hogy Budapesten meglehetősen forró lett a talaj a lába alatt: a Tanácsköztársaság idején vállalt művészeti közszereplése miatt 1920-ban a Főiskoláról is eltávolították. A művészeti életből azonban szerencsére nem tudták kizárni: a fiatal tehetség még ugyanebben az évben megkapta a Szinyei Társaság nagydíját, sőt a magyar piktúra legjelentősebb művészeit tömörítő társaság a szűkebb tagság soraiba is beválasztotta az ifjú Szőnyit. 1921-ben az elismert mester már első gyűjteményes kiállítását is megrendezhette az Ernst Múzeumban, amit 1924-ben egy még sikeresebb második is követett. Ekkoriban azonban már inkább a rembrandti mélységeket és uitzi magasságokat megcélzó, monumentális emberábrázolás foglalkoztatta Szőnyit.
Szőnyi indulását a tájfestészet nagybányai hagyománya határozta meg. Szőnyi 1913-ban került a Főiskolára és az elsők között kapta meg mesterétől, Ferenczy Károlytól a nagybányai ösztöndíjat. Réti Istvántól tudjuk, hogy Szőnyi 1914-ban, 1917-ben és 1918-ban is dolgozott Nagybányán. A nagybányai természetlátás nyomja rá bélyegét Szőnyi egy másik korai remekére, a szintén 1920-ban festett Tájkép lóval című művére. Ez a Nagybánya azonban már nem Réti és Ferenczy Nagybányája. A színkezelés és a merész kompozíció inkább a neósok törekvéseivel rokonítható. A neósokon is túlmutat azonban a fa ágainak expresszivitása, ami a Kállai által felfedezett Uitz-hatás egyik bizonyítéka lehet. Igen hasonló kidolgozású és szerkezetű fával találkozunk az 1920-as Zebegényi dombokon is. A hatalmas fa komor expresszivitását ezen a képen azonban csodálatosan ellensúlyozzák a meleg narancsos tónusok és a távoli gomolyfelhők lágy formái. Az eredmény Szőnyi egyik legszebb korai tájképe, amely nemcsak korai datálása és festői kvalitása miatt érdemel figyelmet, hanem azért is, mert egyedülálló derűt és harmóniát sugároz magából.
Hornyik Sándor