A katonai pályán elinduló, de 1902-ben már Ferenczy Károly budapesti festőiskoláját látogató Boromisza Tibor 1904-ben érkezett először Nagybányára. Egy rövidebb római tanulmányút után - a hagyományosnak mondható útvonalon - München érintésével Párizsba utazott, ahol rövid ideig a Julian Akadémián tanult, majd a Colarossi iskolában sajátította el a szobrászat alapfogásait. Az igazán maradandó hatást azonban, az idegenből érkező fiatal festők többségéhez hasonlóan, nem a hivatalos tanulmányok gyakorolták rá, hanem Párizs semmi máshoz nem hasonlítható, művészettel telített atmoszférája. Az Őszi Szalonok és a Függetlenek legendás kiállításai, valamint a műkereskedések minden újra nyitott, a legfrissebb törekvéseket is bemutató tárlatai adták számára a legfontosabb művészi impulzusokat, az igazi vizuális kalandot. "Párizsban dolgoztam, galériákat látogattam. Sokat voltam Durand lakásán, ahol az impresszionisták jellegzetes vásznai halomra hevertek." - írta 1912-es visszaemlékezésében, a korszak legbefolyásosabb műkereskedőjére, Durand-Ruelre utalva. A kortárs francia művészet eredményeiről Boromisza első kézből szerezhetett ismereteket, s mivel 1905 végén érkezett Párizsba, jelen lehetett a modern művészet megszületésének talán legizgalmasabb időszakánál.
A Virágzó fák alatt című kép 1909-ben készült, Boromisza életművének legnagyobb értékeket termő periódusában. Ekkor már túl volt a tanulóéveken, a római, müncheni és párizsi tanulmányutakon, s végre letelepedve Nagybányán az első kiállítási sikerek is megérkeztek. Az év elején - a nagybányai neós társaság tagjaként - meghívták a korszak rövid életű, de annál jelentősebb művészcsoportjának, a MIÉNK-nek második tárlatára, ahol a kritikusok is felfigyeltek műveire. Olyan alkotások jellemzik ezt a periódust, mint a monumentális hatású Fürdőzők, mely nem csupán saját korában keltett óriási feltűnést, de a 2006-os Magyar Vadak kiállításnak is az egyik kiemelkedő darabja volt.
Boromisza ekkor készült művein, így a most aukcióra kerülő alkotáson is jól érezhetők azok a nemzetközi, elsősorban francia példák, melyeket frissen kibontakozó alkotói tehetsége egyéni formanyelvé ötvözött. Érdekes kettősség bontakozik ki, mikor megpróbáljuk felkutatni azokat a forrásokat, mintaképeket, melyek a fiatal művész pályakezdésekor determinálták festői stílusát. A témaválasztás és az időtlen, kellemes hangulat lágysága a nabis-k, elsősorban Bonnard és Vuillard képi világát idézik. Nem véletlenül jut eszünkbe az egykor a Kohner-gyűjteményben, ma a Szépművészeti Múzeum álladó tárlatán látható Bonnard-mű, a Nagyanya gyermekkel című kép: a bensőséges érzelmek megjelenítése mellett a kompozíciós módszer és a formakezelés is kapcsolatot teremt a két mű között. Boromisza - Bonnardhoz hasonlóan - teljesen mellőzi az árnyékok alkalmazását, a homogén fény egyenletesen világos tónussal telíti a színeket. A kép síkszerű dekorativitása és az ábrázolt jelenet szokatlan kivágása is a rokonságot erősíti, amely leginkább a formák festői kezelésében, mintás mezőkként való megjelenítésében válik a leglátványosabbá. Bonnard és Vuillard remekműveihez hasonlóan Boromisza is tudatosan kereste azokat a felületeket, melyek mintázata izgalmas vizuális hatást eredményezhet a megfestett vásznon. A ruhák kiválasztása és ábrázolási módja ennek a törekvésének tökéletes illusztrációja.
Mindezeken túl azonban a Virágzó fák alatt című kép stílusának van egy másik fontos jellegzetessége. Ez pedig minden bizonnyal Boromisza nyughatatlan, harcos mentalitásából, túlzásokra hajló, szó szerint vad emberi karakteréből fakadhatott: a mű felfokozott expresszivitása, a színek ereje és a Van Gogh-képekre annyira jellemző, áramló vonalkötegekből építkező felületkezelés. Utóbbi leginkább a fák törzsein, a zöld különböző árnyalataival megfogalmazott pázsiton és a gyermeket átölelő nő ruháján érhető tetten. Boromisza ezekkel az eszközökkel, valamint az arcok tudatos, darabos megformálásával éri el, hogy képe nem válik egy intim hangulat édeskés, szecessziós ízű illusztrációjává, hanem a van gogh-i életmű hagyományait követő német expresszionisták felfokozott kifejezőerejét idézi fel.
Molnos Péter