Festményamulett
Vaszary János egész életművének egyik legdekoratívabb alkotása, a Virágok szerencsehozó szoborral című festmény sokak fantáziáját megmozgatta az elmúlt közel egy évszázadban. Alkotója is nagy becsben tartotta, hiszen 1930-as kiállításának katalógusában reprodukálta, sőt a Magyar Művészet folyóirat róla szóló tanulmányát is ez a mű vezeti be. A korszak legbefolyásosabb ízlésformálója, a Szépművészeti Múzeum egykori igazgatója, Petrovics Elek szintén kitüntetett figyelmet szentelt neki: 1941-es monográfiájában egész oldalas, a korban ritkaságnak számító színes fényképpel hívta fel rá az olvasók figyelmét.
A pazar szépségű, kirobbanó dinamikájú kompozíció az életmű egyik vitathatatlan kulcsdarabja, nem véletlen, hogy szinte közvetlenül a megszületése után a művész legfontosabb gyűjtőjéhez, hagyatékának későbbi gondozójához, Révész Istvánhoz került. Minden bizonnyal ő még jól tudta azt, amit a műtörténeti kutatás csak a közelmúltban, a kép újbóli felbukkanását követően tisztázott. A kompozíció előterében feltűnő keleti porcelán ezek szerint nem pusztán egy ragyogó színeivel és dekoratív vonalvezetésével erős vizuális hatást gyakorló, tartalmi utalásoktól mentes festői motívum, sokkal inkább olyan tárgy, amely messze vezető szimbólumok hordozójaként az egész mű értelmezésének kulcsát rejti. A festett kerámiafigura ugyanis a japán mitológia hét szerencseistenének egyike, Hotei, a jókedvű, mindig mosolygó, kezében teletömött zsákot tartó Zen-szerzetes, akit a 19. század végétől kezdve a legtöbben „nevető Buddhaként” emlegettek a keleti tanokra egyre nyitottabb Európában. Ő a bőség, a jó egészség, a boldogság és a gyermekáldás istene, ezért ábrázolják gyakran a zsákjából kiugráló kisgyermekek társaságában.
Vaszary minden bizonnyal tudatosan emelte a kompozíció centrumába a zsákot cipelő Hotei szobrát, háttérben az elsöprő lendületű, vitalitást sugárzó, az élet szépségét hangsúlyozó virágcsokorral. Nem csupán a tiszta esztétikum formába öntése motiválta, de visszanyúlva a művészet eredeti funkciójához, egy spirituális, a valós életet átformáló ereklyét is meg akart alkotni. A Virágok szerencsehozó szoborral több, mint puszta kép – a boldogság, a gyermekáldás, a bőség és a jó egészség amulettje.
A szín mestere
Az 1925-ös év döntő változásokat hozott Vaszary művészetében. Sikereinek csúcsán festői stílusa gyökeresen átalakult: mintha a belső és külső harmónia, a családi béke, a szakmai és közéleti elismerések megérlelték volna az új korszak eljövetelét. Palettája kivilágosodott, színei fénnyel telítődtek, életöröm és robbanó vitalitás költözött festményeibe.
„Színzsonglőr” – jellemezték a műkritikusok az érett, kiteljesedő festői korszakába lépő Vaszaryt a húszas évek második felében. Valóban – mint most bemutatott képünk is bizonyítja, a franciás, könnyed, tiszta festőiséget követő művész számára a szín vált a kifejezés legfontosabb, leglátványosabb eszközévé. 1925-ös párizsi útja minden bizonnyal fontos erjesztője volt ennek az átalakulásnak. A sokéves távollét után ismét megmerítkezhetett a világ legpezsgőbb, leginspirálóbb kulturális közegében. Végre testközelből tanulmányozhatta az École de Paris vezető művészeinek munkáit: Matisse, Dufy és Van Dongen festményeinek tiszta artisztikuma, az előadás eleganciája és felszabadultsága ihlető erővel hatott rá. Művészi hitvallása jól mutatja, ekkorra már milyen messze került a korai képek allegorikus, témacentrikus alkotói módszerétől: „A kép önmagáért van – a forma és szín életét fejezi ki; nem csinál novellát, nem illusztrál, nem mesél; nem szimbólum, nem allegória, nincs a társadalom szolgálatában, nem moralizál: egyedül a szépet akarja.”
Éppen az átmeneti periódusban, a húszas évek közepén született Vaszary Kelet–Nyugat című képe, mely ellentmond a fenti ars poetica üzenetének, s a vizuális élményt közvetítő, tisztán festői nyelv helyett a szimbólumok hangján szólal meg. Az art deco korszak vonzalma a Kelet egzotikuma iránt magyarázatot adhat Vaszary témaválasztására, s indoka lehet annak, hogy az időtlen nyugalmat megjelenítő Buddha alakja didaktikus ellentétpárként tűnik fel a képen a Nyugat dekadens, erotikától fűtött szimbolikus női aktja mellett. A most bemutatott csendélet – jóval finomabb és áttételesebb eszközökkel – talán hasonló tartalmi elemeket is hordoz. Az 1925-ben készült Kelet–Nyugat ismeretében hajlamosak lehetünk az egy évvel későbbre datált Virágok szerencsehozó szoborral című képben is rejtett szimbólumot keresni. A virágok tobzódó színgazdagsága, a leveleket és szirmokat megjelenítő ecsetvonások szétfutó erővonalai mellett a buddhista szerencseistent ábrázoló porcelán – lekerekített formáival, önmagukba forduló kalligráfiáival – a keleti bölcsesség, a belső harmóniát kereső transzcendens világfelfogás jelképeként is értelmezhető.
A távol-keleti művészet hatása
A tagadhatatlanul felfedezhető szimbolikus tartalmak mellett Vaszary – mint oly sok párizsi kortársa – a keleti művészetben elsősorban egzotikus művészi „fűszert”, újszerű képi látásmódot és a nyugati művészetet megtermékenyítő motívumkincset keresett. Új korszakának számos stílusjegye hozható kapcsolatba a japán fametszetek világával. A tónusos festés elhagyása, a kalligráfia elegáns, kifinomult artisztikuma – mely szinte láthatóvá teszi az ecsetet vezető kéz lendületes mozdulatát – egyaránt a keleti művészet hatásáról tanúskodik. A kanyargó, dallamos vonalak áradása, a festett porcelán dekoratív mintázata, a megjelenítés formai és kolorisztikus karaktere egyaránt Matisse és az École de Paris, Van Dongen, Kisling és Foujita világát idézi. Vaszary háttérbe szorítja a térbeliséget, a pontos részletezést és a térábrázolást, miközben a szín és a vonal kifejezőerejét a végletekig fokozza.
Kalandos történet
A Virágok szerencsehozó szoborral című alkotás az 1920-as évek végétől legalább egy évtizeden át a 20. század legnagyobb Vaszary-gyűjteményét, Révész István legendás kollekcióját gazdagította. A gyűjtői pályafutása kezdetén konvencionális ízléssel, a „patinás” nevek bűvöletében élő, majd lassan a modernek felé elcsábuló Révész 1928-ban találkozott először Vaszary Jánossal. Kettejük kapcsolata idővel olyan szorossá vált, hogy a korábbi, többek között Rippl-Rónai, Koszta, Kádár és Scheiber nevével fémjelezhető változatosság helyett a kollekcióban egyetlen vezérfonal, Vaszary művészete vált meghatározóvá. A festő legfontosabb mecénása közel egy évtized alatt gyakori vásárlásokkal és okos cserékkel tekintélyes válogatásra tett szert, de a döntő gazdagodást a festő özvegyének gáláns gesztusa alapozta meg 1941-ben. Révész ennek köszönhetően gyakorlatilag azt választhatott a hagyatékból, amit jónak látott.
A Nagy Ignác utcai, egykor szinte múzeumként ható és a Budapestre látogató Oskar Kokoschka által is megcsodált lakásban 1945 után is fantasztikus látvány fogadta a látogatókat. Engel Károly a Műgyűjtő című lapban így írt itt szerzett benyomásairól: „Lehetetlen felsorolni, miből is áll ez a Vaszary-gyűjtemény. Található itt vagy 35 darab olajfestmény – közöttük számtalanszor reprodukált kiemelkedő alkotások –, több mappában szebbnél-szebb rajzok, akvarellek, pasztellek; vázlatrajzok tömege; egy érdekes vastag kötet a mesternek 1883–84-ben készült ifjúkori rajzaiból; mindennemű relikviák. […] Azzal a Vaszary-mesterrel érezzük magunkat szembe a Révész-lakásban, akiről, mint ifjúról, Székely Bertalan azt állította, hogy nála tehetségesebb tanítvánnyal egész oktatói pályáján nem találkozott.” Óriási szerencse, hogy a Révész-kollekció fénykorát két, feltehetően a negyvenes évek elején készült színes felvétel segítségével is megidézhetjük, amelyek közül az egyiken a most bemutatott alkotás is feltűnik.
A Virágok szerencsehozó szoborral idővel kikerült Révész gyűjteményéből. A tulajdonosváltás pontos dátuma nem ismert, de annyi bizonyos, hogy Vaszary 1961-es nagy emlékkiállítására a kép a Magyar Nemzeti Galéria katalógusának tanúsága szerint már Fáy Károly kollekciójából érkezett. Fáy neve csupán azért tűnik ismeretlennek a nagypolgári gyűjtők sorában, mert az 1920–30-as években még eredeti nevén, Wertheimer Károlyként vált híressé: egyike volt a korabeli Budapest legnevesebb színháztulajdonosainak. Testvéreivel együtt 1909 és 1921 között az ő kezében volt a Paulay Ede utcában működő legendás Parisiana Mulató, amelyben ma az Új Színház várja vendégeit, de legfontosabb vállalkozásuk az Izabella téri Magyar Színház és a mai Bábszínház helyén működő Andrássy Színház volt. A mind művészi, mind anyagi téren példaszerű intézményeket először a nyilasok csavarták ki a Wertheimer testvérek kezei közül, de véglegesen a kommunista hatalom fosztotta meg őket jogos tulajdonuktól. A két testvér közül Elemér az 1950-es évek elején Amerikába emigrált és ott tisztes karriert futott be a szórakoztatóiparban, Károly azonban itthon, új néven próbált alkalmazkodni az őt vagyonának többségétől megszabadító ádáz politikai viszonyokhoz. Mint oly sokaknak, végül neki is egykori „költséges szenvedélye”, a műgyűjtés segített a túlélésben. A Pest Megyei Hírlap 1961 januári cikkének tanúsága szerint a fővárosból elköltözve Nagymaroson lelt új otthonra, s mivel nyugdíjat egykori „tőkésként” nem kapott, műgyűjteménye egy-egy darabjának eladásával teremtette meg további élete egzisztenciális alapjait. A számos védett iparművészeti tárgyat, szobrot és megközelítőleg száz festményt számláló kollekciójában a 19. és 20. század nagy klasszikusait Benczúr Gyula, Markó Károly, László Fülöp, Székely Bertalan, Karlovszky Bertalan, Csók István és Deák-Ébner Lajos képviselte, míg a magyar modernizmus értékeit többek között Thorma János és Vaszary János képei villantották fel. Utóbbitól a most bemutatott alkotás, a Virágok szerencsehozó szoborral pazar koronaékszerként ragyogott az egyszerű nagymarosi házban. Mágikus erejű műalkotás, amely a bőség, a boldogság, a gyermekáldás és a jó egészség istenének megidézésével kilép anyagi keretei közül és spirituális aurát sugároz környezetében.
MOLNOS PÉTER