A Galdióluszokat Vaszary János halála előtt egy évvel festette, és talán túlzás nélkül állítható, hogy mindaz, ami e festményről leolvasható - rész az egész helyett - összegzése mindannak amit a festő az életről és a művészetről eddig is megfogalmazott. Ezért is kerülhetett be két emlékkiállítás anyagába és színes reprodukcióként monográfiák lapjaira.
A nyelv legegyszerűbben fordulatként határozza meg a harmincas évek eleji újabb változást, amely a másfél évtizede folyamatosan jelenlévő virágfestészet már eddig sem kevéssé decens világának egy újabb "lökést" adott.
Persze, ha Vaszary festői fordulatainak természetrajzát követjük nyomon - s tekintetünket távolabbi megfigyelőpontra helyezzük - akkor az csak a kronológia vízszintes egymásutániságában tűnik vizuális kalandozásnak stílusok, modorok és árnyalatok között. Jóllehet ellentmondás, mégis e változékonyság alkotja a Vaszary-féle állandót. Mert festett ő már 1895-ben is feloldott kontúrú, reggeli napfényben, felszálló harmatban megfürdetett dús vegetációt, és ezek, ahogyan naplójában mondja, "a friss tavasz és a korai nyár tündéri szépségekkel köszöntött be. A harmatos pázsit, melynek minden egyes fuszála, mint hegyes dárdák meredeztek az ég felé, az átható illatú mezei virágok, a tücskök és kabócák álmosító ciripelése (...) az avar folytonos zizegése semmiségek és mégis nekem - el nem halványuló élményeim." A korai festmények naturalizmusához viszonyítva a késői Vaszary virágcsendéleteiből eltűnik a figurák hordozta mesélőkedv, és az "el nem halványuló élményhez" hozzáadódik harminc év tapasztalata.
A dekorativitás iránti vonzalma nem csökken, ám mindehhez ízesül az éppen erre az időszakra kiteljesedő szín- és fényfestészet, ami Vaszaryt - saját kifejezésével élve - az "immaterializáció" felé vezeti. Bár utazásai és nagyvárosi élményei szorosan kötődnek a valóság, ha mégoly rebbenékeny, mégis ábrázoló visszaadásához, az anyagtalanság eszménye, a tiszta festőiség pregnáns formában a virágcsendéletekben jut kifejezésre.
A Gladióluszokat is bátran a "nagy" jelzővel ellátott csendéletek sorába lehetne állítani. Első pillantásra még azt sem lehet igazán eldönteni, hogy megszokott enteriőrben, kültéren - vagy máshol, a képzelet parttalan terepén sarjadnak-e ezek a virágok (hozzá kell tenni, Vaszary nem festett természet után). Nincs határoló elem, és éles - mondhatni drasztikus - a képkivágat; Vaszary nincs tekintettel se virágra, se lombra; az egyetlen, jól körülhatárolható, kifejtett "tárgy" a gladiólusz, köznapibb nevén: kardvirág. Vaszary időnként festett kerteket is, s a részletekre fokuszálva, beazonsítható egy sajátos nézet, ahol háttér (zöld mező vagy kék ég) találkozik az "aljnövényzettel" és az azokat keretező lombokkal. Ebben a kertben persze odatelepített kultúrnövényekről van szó- ez talán ugyanaz a polgári engedelmesség, mint az adriai nyaralás - ám Vaszary természetfogalmát nem is kezdi ki, hiszen a látvány csak apropó.
A festmény hátterében virágoktól csaknem elfedve látható, hogy egy kék folt érintkezik egy zöld sávval, s kettejük találkozása valamiféle horizontot rajzol fel. Nem tágas ez a perspektíva, annak megállapítására talán elegendő, hogy a virágcsendélet kerete egy kert-kivágat legyen.
A kardvirág ikonográfiai értékeléséhez csak kevéssé járulhat hozzá, hogy az a liliomfélék családjába tartozik: jelentéstartományaik nem alkotnak közös halmazt. Ami kellő és érzékletes pontossággal ragadható meg, az az, hogy Vaszary festményén a kép centrumában buja érzékiséggel bomlik ki. A temperával kevert vörös festék vékonyan síkba transzponált, élénk felületei látni engedik a virágszirom mikrofelületét is. A festőanyag sűrűsödései és ritkulásai, az apró repedezések, hajszálerek egyszerre mesélnek az anyag és az ábrázolt tárgy természetéről. Nem csak az első impressziót adja vissza egy növényről, hanem szinte kézzelfogható aurát von köré. Gadányi Jeno, aki Vaszary tanítványa volt, 1958-ban egy diavetítéses előadás alkalmával emlékezett meg mesteréről. Különböző korszakaiban készült diákat vetített föl, és fűzött hozzá magyarázatokat.
Ezek az észrevételek már az önálló pályáján mozgó festő gondolatai voltak - nem utolsó sorban mestere muveiről - ám közvetett módon tükrözték Vaszary képelemző módszerét is. Gadányi a színeknek hangzást tulajdonít - akár a muzsikusok a hangoknak színeket -, de ennél is tovább megy, mert a színek, érzése szerint illatot is képesek asszociálni. Gadányi hasonlata nem légből kapott hasonlat: Vaszary vegetációjában a virágok olyan sokaságban és változatosságban vannak jelen, hogy ez a látvány-töménység és színgazdagság a különbözo illatokra való emlékezést, kellemes irritácót hív elő. Azonban mindez alárendelődik Vaszary színekbe vitt mozgás- és kifejezőerőnek.
Külföldi analógiák után kutatva László Gyula kritikusan emlékező írása megállapítja, hogy "ha a Nyugathoz való kapcsolódását nézzük, tanítvány volta helyett éppen erős önállóságát kell megállapítanunk. Fekete korszakában szokták Carriére-hez hasonllítani. Csakhogy Vaszary konkrétabb, színesebb, drámaibb mint francia elodje. Későbbi képeinél meg Van Dongen neve bukkan fel: de Vaszary szilajabb, érzékletesebb. Bár tanítványainak figyelmébe ajánlotta, tőle mindvégig idegen maradt a tiszta dekoráció, amit Matisse valósított meg, nem festői kutatásra a picassoi világ sem, és jól tudjuk, az absztrakt muvészettol elhatárolta magát." László Gyula elutasítja a direkt vonatkozásokat - mi marad hát? A Gladióluszra párhuzamául alkalmazható lehetséges megoldásként a franciák helyett inkább a német expresszionista mester, Emil Nolde késői festészete kínálkozik. Ezeken a festményein Nolde a virág tematikára szorítkozva fejthette ki legnagyobb szabadságal a színek hordozóerejére alapozott festészetét. Vaszary is a vörös-zöld komplementer, egymást erősítő hatásaira építi a képet, amelyet a sárga szerepeltetésével is hangsúlyoz. Mindezek között barokkos pátosszal nyújtózik felfelé a nagyra növesztett gladiólusz - akárcsak Nolde mákvirága, s képzelete más növényei. Mintha a színek (zenei) összhangzása teremtené meg és indokolná egyáltalán a tárgyi világ szerepeltetését.
Ahogy Werner Haftmann megállapítja, Nolde Nagy pipacsánál is, a festő, a kép, és e kettő valósága tökéletesen egyet jelentenek - autonóm festői világot.
Aknai Katalin