A festészeti műfajok akadémiai rangsorában a csendélet valahol közép tájt foglalt helyet, az interieur, a zsáner és a portéfestés szomszédságában. Mivel e a rangsor a formai szigor követelményének magasabb vagy alacsonyabb fokon való érvényesítésén alapult, a csendéletek esetében elfogadott volt a lazább, esetlegesebb és mint ilyen, több hangulati elemet hordozó festői manír alkalmazása. Ez különösen a 16-17. század fordulóján dolgozó, lényegében a csendéletet önálló műfajként megalapozó flamand festők vásznain érhető tetten. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a zsánerfestészethez hasonlóan a csendélet is szimbolikus tartalommal bírt; többnyire az élet mulandóságára, a világi javak birtoklásának hiábavalóságára figyelmeztette a derék holland és flamand polgárokat, bár nem egyszer ez a figyelmeztetés inkább hajlott az élet szépségének és gazdagságának dícséretére. Különösen a virág- és gyümölcscsendéletek sugallták az érzéki örömök csöppet sem megvetendő voltát. Egy nyitott virágkehely, egy kifeslő rózsaszál, hamvas öszibarack vagy a kicsattanó szőlőszemek nem csak e javak bűnre csábító édességét, hanem eme édességek által felidézett titkos örömöket juttattak a nézők eszébe. Kiváló példája a virág- és gyümölcscsendéletek összetett szimbolikájának Rubens Szatír és fiatal leány gyümölcskosárral című vászna.
A jórészt pozitivista 19. század sokat felejtett a képtémák régi tartalmaiból. A közvetlen hatásoknak azonban nem tudott, nyilván nem is akart ellenállni. A gazdag virágcsokrok festésének divatja különösen a század második felében terjedt el, amikor a gazdasági életben egyre markánsabban megjelenő polgárság épülő-szépülő tágas otthonainak díszévé vált.
Munkácsy az 1870-es évek végén, a szalonzsánerekkel egyidőben kezdett virágcsendéleteket festeni, kezdetben feltehetően részlettanulmányként az éppen munkában levő szalonképekhez. A nyolcvanas évektől azonban már önálló műfajként kezelte a virágycsendéletet.
Végvári Lajos Festménykatalógusa 15 virágcsendéletet tartalmaz, beleértve a Munkácsy Mihály-Karlovszky Bertalan közös munkájaként számontartott 363. számú Gyümölcscsendélet-et, amely 73. számmal szerepelt a Magyar Nemzeti Galéria Munkácsy a nagyvilágban címmel rendezett kiállításán 2005-ben. Ehhez a képhez kapcsolódik az a történet, amelyet Karlovszky írt meg Lázár Bélának: a csendéletet Párizsban, saját külön műtermében kezdte festeni, amikor is megjelent nála Munkácsy és elégedetlen lévén tanítványa munkájával maga fejezte be a képet. Munkácsynak erről a szokásáról, mondhatni intuitív oktatási módszeréről többen megemlékeztek később. Feltehetően ugyanez történt Virág- és gyümölcscsendélet delfti tányérral című alkotás esetében is, amelyet nagy valószínűséggel ugyancsak Karolvszky Bertalan és Munkácsy Mihály közös munkájaként tarthatunk számon.
A felvidéki nemesi család sarjaként induló Karlovszky Bertalan 1878-ban iratkozott be a pesti Mintarajztanodába, majd rövid időn belül Münchenben, Benczúr Gyulánál folytatta tanulmányait. 1882 őszén került át Párizsba, ahol kezdetben Munkácsy műtermében, később saját külön ateliert bérelve dolgozott. Festői stílusa azonban erősen eltért Munkácsyétól, párizsi képein, amelyekből néhány az utóbbi évek aukcióin idehaza is látható volt, inkább Meissonier rajzos, élesen kontúrozó száraz festésmódjának hatása érződik.
Munkácsy már a hetvenes évek végén megnyitotta műtermét a nála jelentkező tanítványok előtt. Egy jól menő párizsi festő imidzséhez ugyanis hozzátartozott egy iskola-műterem irányítása. Tanítási módszeréről legtöbbet Franz von Uhde 1879-80-ban írt leveleiből tudhatunk meg. Munkácsy korrekturája lendületes és impulzív volt, tanítványait a kép expresszivitásának fokozására bíztatta.
A jelen csendélet kompozíciója eltér Munkácsy virágycsendéleteinek kompozíciójától: míg Munkácsynál valamennyi esetben a virágcsokor képezi a főmotívumot, itt ennek semmivel nem jut nagyobb szerep, mint az előtérben elhelyezett gyömölcsöknek. A képet feltehetően nem ő kezdte el, de egész biztosan ő fejezte be, méghozzá úgy, hogy a félkész mű mintegy kétharmadát átfestette.
Így a használt színek (különösen a vörösek, zöldek, fehérek, illetve a váza kékje) és az ecsetkezelés alapján egyértelműen Munkácsynak tulajdonítható a kék váza és a benne elhelyezett gazdag virágcsokor, a metszett üvegkehely, a bal háttérben látható ananász és felehetően a delfti tényér megfestése. Ugyanakkor az egész háttér gazdagon árnyalt sötét felülete is az ő keze nyomát viseli. A virágycsokor expresszív, plasztikus, rendkívül friss festésmódja Munkácsy legjobb korszakának, az 1880-as évek első felének - ecsetkezelését mutatja.
Karlovszky száraz, itt még kiforratlan festésmódját idézi az előtérben látható gyümölcsegyüttes, a szőlőszemek, barackok kissé lapos felületkezelése. A bal alsó sarokban látható "MM" szignó ugyanúgy származhat Munkácsy, mint Karlovszky kezétől, ennek a kép autenticitása tekintetében nincs jelentősége.
A kép 1925. novemberében bukkant fel Budapesten az Ernst Múzeum XXX. Aukcióján. A katalógus szerint az ekkor aukcióra bocsátott hét Munkácsy-kép közül öt - köztük a Virág- és gyümölcscsendélet delfti tányérral - Charles Sedelmeyer, Munkácsy hajdani műkereskedőjének hagyatékából származott. Nincs adatunk arra vonatkozólag, hogy a mű mikor és milyen körülmények között került Sedelmeyer birtokába, vagy hogy Sedelmeyer tisztában volt-e a kép keletkezésének körülményeivel. Az a tény azonban, hogy saját gyűjteményében őrizte, arra vall, hogy maga is nagymértékben Munkácsy által festett műnek tekintette.
Boros Judit