Irodalom
CXXI. Csoportkiállítás, melyen Barzó Endre, Biai Föglein István, Dénes Rudolf, Jobbágyi Gaiger Miklós, Orbán Dezső festőművészek és Gárdos Miklós szobrászművész művei kerülnek kiállításra. Ernst Múzeum, Budapest, 1931.
Barzó Endre emlékkiállítása, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1969 (katalógusleporelló F. Mihály Ida szövegével).
- gy.: Barzó Endre emlékkiállítása a Nemzeti Galériában. Magyar Nemzet, 1969. augusztus 13.
Perneczky Géza: Apokrif reformkor. Élet és Irodalom, 1969/35., 9.
Dr. Tóth Ervin: Barzó Endre emlékkiállításáról (1898–1953). Hajdú-Bihari Napló, 1973. március 27.
Art deco látomás
Barzó Endre Villámlás című műve magával ragadó art deco látomás, amely ujja köré csavarja a falusi valóságot. Körben álomszerű, expresszív építmények, középkori várakká növelt vidéki házak. A bal oldali tömb egyszerre tűnik kerekét vesztett itáliai malomnak és vártoronynak, míg a jobb oldali porták városi bérházakká púposodnak a domb tetején. A középteret uraló, látványos ívet leíró híd szürkén fodrozódik, mintha a hegyekből leszakadó csapadék folyóvá változtatta volna, bal oldalát korlát szegélyezi (alatta patak vagy csapóhíddal ellátott várárok), jobb oldalt töltés, vékonyka fák és ritkás léckerítések. Az álomszerű víziót a szürke felhőkből lecsapó villám tölti meg ólomfehér vakító fényével, ahogy cikkcakkos vonala belecsap egy messzi fa vékonyka vonással jelzett csúcsába. Legelöl expresszíven megfogalmazott alakok, mintha a magnéziumvillanás-szerű villám földöntúli jelenésével küzdenének. A festmény a méltatlanul kevéssé ismert, csonkán maradt barzói életmű múzeumi rangú alkotása.
Csonka életmű
Barzó pályakezdését F. Mihály Ida foglalta össze a művész 1969-es, a Magyar Nemzeti Galériában rendezett emlékkiállítása katalógusában: „Természettanulmányai a posztnagybányai stílus jegyében fogantak. Szemléletmódja a művészi készségen kívül áhítatos, elmélyült természetérzéket árult el. […] Figurális képei is komoly készültségről tanúskodnak. Aktkompozíciói könnyedek, légiesek, szimbolikus mellékmotívumokkal hangszereltek.” Ahogy Tóth Ervin írta, a szerény művészt egymás után érték az elismerések ebben a korai korszakában: „Amíg élt, csak az igazán nagyok értékelték: Aba Novák Vilmos római műtermét ajánlotta fel neki, 1931-ben Barcsayval, Bernáth, Derkovits, Kmetty és Márffy művészekkel, a KUT nagyságaival állít ki, 1940-ben az UME művészeivel […] A hajdani főiskolai tanársegéd, a KÉVE nagydíjának, a »Nemes Marcell« utazási díjnak tulajdonosa, aki – a »Falu vasárnapja« című képével – a barcelonai világkiállításon – alig 30 évesen – aranyérmet nyert.”
Álmodozó karakter
Barzó álmodozó alapkarakterét már Lázár Béla is felismerte 1931-es, Ernst múzeumbeli kiállítási katalógusában. Lázár bevezetőjében éles szemmel emelte ki művészetének jellemzőit: „Barzó Endrét nem egyszer láttuk kiállításokon, mindenkor feltűnt sajátos természetlátásával. Most egyszerre nagyobb gyűjteménnyel jelentkezik s mindenkit meglep majd fantáziája dús és eredeti szárnyalásával, kifejező módjának eredetiségével és látományai gazdag változataival. A világot fantasztikus elképzelésekké írja át. Az ég, a föld, a víz, minden átalakul a lelkében, álomszerű elképzelésekké. Apró alakok népesítik be előtereit, mesealakokká válik a szemében minden nagyobb figurája s mindenre gyöngyház tónusának finom fátyolát borítja, mely alatt fény cikázik, égnek a színek, fantasztikummá lesz a felhő s alakjai megnyúlnak, majd összezsugorodnak, most vonal-, majd színhatásokká alakulva át – egy, a formákat mesévé átalakító fantáziával megáldott művészt ösmerünk meg.”
Zord harmóniájú tájak
Az életművet felfedező 1969-es, a Magyar Nemzeti Galériában rendezett kiállításáról írt kritikájában a kor legjobb szemű műkritikusa, Perneczky Géza méltatta Barzót: „A különös álomvilág azonban lassan fátyolos színezetű, elmosódó rajzolatú látomássá fakult […]. Indulatos ecsetjárású, zord harmóniájú tájakat festett, melyek a XIX. század romantikus borzongásait, egyesítették a XX. század expresszív türelmetlenségeivel. A harmincas években festett legjobb képei szinte Vlaminck koloritját idézik. Barzó Endre hagyatékát ezekért a vad és szeszélyes felhőtarajú tájakért volt érdemes kiállítani.” Bár a most vizsgált, magángyűjteményben őrzött mű nem szerepelt ezen a tárlaton, pontosan ráillenek Perneczky szavai. A recenzióban felvetett Maurice de Vlaminck tökéletes párhuzam a most vizsgált festményhez is. A francia művész fauvizmus utáni lírai, melankolikus városi tájainak viharos égboltjai és költői tömbökké elmosott házai jó analógiát kínálnak Barzó képéhez.