FESTETT MAGYAR TÖRTÉNELEM
Nemzetünk történelmi múltjáról alkotott vízióink elképzelhetetlenek Madarász Viktor történelmi tablói nélkül, melyek iskolai tankönyveinktől kezdve, képeslapokon, albumokon át múzeumok faláig számtalan formában köszönnek ránk. Madarász kezdettől a legnagyobb presztízzsel bíró festői pályát célozta meg, történeti festőnek készült a bécsi akadémián Waldmüller irányításával, majd Párizsban Léon Cogniet magániskolájában és az École des Beaux-Arts-on. a legnagyobb hatást rá a nagy népszerűségnek örvendő Paul Delaroche (1797-1856) gyakorolt, aki történelmi zsánerképein a 19. század népszerű történelmi regényeinek atmoszféráját idézte meg. Madarász személyesen is találkozhatott a híres művészeti író Théophile Gautier szalonjában magával Victor Hugo-val vagy az ifj. Alexandre Dumas-val. Madarász fő specifikuma a kifejező, teátrális, mégis elegáns kompozíció, mely a témát hatásosan, drámaian tálalva rögtön rabul ejti a néző tekintetét. Emellett figyelemreméltó vonzalma a romantika misztikus, sőt kísérteties oldala iránt. Előszeretettel fest látomásokat, szellemeket, kísérteties fényviszonyokat, melyek konkrét történelmi témák esetében is szerepet kapnak (pl. a bujdosó álma).
BIRTOKBA VETT HAZA
A 19. század folyamán a topografikus módszer terjedt el a magyarországi tájfestészetben. Ezek az ábrázolások lényegében a geodéták felmérési rajzait, illetve a vidéki rajztanárok honismereti célzatú, a környéket bemutató képeinek tájszemléletét tükrözik. Ezt váltották fel azok a „festői-romantikus” (malerisch-romantisch) albumok, melyek Magyarország újrafelfedezésének reformkori törekvését vizualizálták. a táj a korszak festőművészei számára mindenekelőtt földrajzi és történeti probléma. ligeti antal, Wagner Sándor, lotz károly vagy keleti Gusztáv heroikus tájképeinek aprólékos ábrázolásai a nemzeti múlt nosztalgikus kultuszába ágyazódnak. a nemzeti identitás keresésének már a kezdetén az alföld vált a magyar táj eklatáns képi megfelelőjévé. az ekkoriban megszaporodó nemzetkarakterológiai írások a puszták népében látták a magyar faj reprezentánsait, az alföld vidékében pedig archaikus görög mítoszok földjét:
„az alföldi csikós őszinte, nyílt, mint a puszta tágas rónái; derült, vidám, mint az isten kék ege, mely egyedüli takarója; büszke, bátor, szilaj, mint tomboló ménese.” (Rónay Jácint: Jellemisme…, 1843)
Az Alföld képzőművészeti ábrázolásainak elején a klasszicista ideál-tájszemléletet tükröző Barabás Miklós 1838-as akvarellje (alföldi táj gémeskúttal), majd id. Markó Károly két 1853-as pusztaábrázolása áll. a romantika drámai tájfelfogásától érintett művészek pedig előszeretettel fordultak a síkságon kitörő vihar izgalmas témája felé, így Lotz Károly (pl. Zivatar a pusztán,1861; Ménes a zivatarban, 1862), vagy Munkácsy Mihály (Vihar a pusztán, 1867). Ebbe a sorba illeszkedik Madarász Viktor jelen képe is. a korabeli művészi gyakorlatra jellemző módon a felsorolt művek a konkrét helyszíntől távol készültek: Markóé Appeggiben és Bécsben, Munkácsy-é Münchenben, Madarászé pedig Párizsban. érdekes módon e képek költői megfelelője, Petőfi 1844-es alföld című verse is a pesti Divatlap szűk szerkesztőségi szobájában született.
NEMZETI IDENTITÁS
történeti festőként Madarász életművében rendkívül kevés az önálló tájkép. kompozícióin a tájháttér a drámai hatást fokozó színpad szerepét tölti be hasonlóan Vörösmarty, Petőfi és Arany elbeszélő költeményeiben a táj hangulatteremtő szerepéhez. kézenfekvően adódott számára magyar történelmi jeleneteihez helyszínként a magyar puszta. az alföld tágas panorámája különösen a Dobozi (1868) című festmény drámai fényekben fürdő háttereként érvényesül a leginkább. Hasonló alföldi tematikájú művei még a csikósok (1869, Rákospalotai Múzeum), valamint a Radocsay Dénes által 1941-ben összeállított jegyzék alapján biztosan ide sorolható még: az alföld (1878), és a pásztortűz az alföldön. a Vihar a pusztán, mint a táji adottságokra és a légköri viszonyokra fókuszáló festmény, Madarász művei között különleges helyet foglal el. a nyomott látóhatár fölött gigantikus ég-óceán tajtékos hullámaiként gomolyognak a viharfelhők, a mozgalmas jelenet ezúttal csupán a kép alsó peremére szorul. a kitörni készülő vihar sötét szablyaként szinte kettévágja a kompozíciót: fölötte még a naptól ragyogó felhők és az ég kékje, alatta a vágtató lovasok reflektorszerűen megvilágított alakjai. figyelemreméltó az üresség ereje a kompozíción. igazi művészi bravúr, ahogy Madarász plasztikus formák, árnyalatok gazdag elemeiből felépíti a végtelen eget és a síkságot. Madarász Viktor történelmi festményei esetében a témaválasztásokban többnyire joggal érzékelhetjük a politikai ellenállás jeleit. Személyes érintettsége magyarázza ezt, hiszen részt vett a 48-as szabadságharcban, még zubbonyát is élete végéig gondosan őrizgette, végül vele temették el. Nem kizárható ez a tárgyalt kép esetében sem. az alföldi pusztán feltámadó vihar elől vagy felé nyargaló csikósok ostorcsattogása betyáros virtus jele a fenyegető vészben. Ez a mozdulat azóta olyannyira nemzeti karakterünk részévé vált, hogy még Colleen Bell amerikai nagykövet is ostorcsergetéssel tisztelgett hazánk előtt a hortobágyi kilenclyukú híd lábánál tartott Szent Dömötör-napi behajtási ünnepen.
Marosvölgyi Gábor
IRODALOM
Rónay Jácint: Jellemisme vagy az angol, francia, magyar, német, olasz, orosz, spanyol nemzet, nő, férfiú és életkorok jellemzése lélektani szempontból, 1843.
Lyka Károly: Madarász Viktor élete és művei, Művészeti pantheon-sorozat, a Pantheon irodalmi intézet Rt. kiadása, Budapest, é.n. [1923e]
Radocsay Dénes: Madarász Viktor (1830-1917), a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Művészettörténeti És Keresztény Régészeti Intézetének dolgozatai (67.), Budapest, 1941.
Nemzet és Művészet. Kép és önkép, a Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2010/6, kiállítási katalógus, szerk. király Erzsébet, Róka Enikő, Veszprémi Nóra, MNG, Budapest, 2010.
Veszprémi Nóra: Madarász Viktor, a Magyar művészet mesterei-sorozat, Kossuth kiadó – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2014.