"Id. Markó Károly a magyar tájfestészet első európai rangú, iskolát teremtő mestere. Művészete nemcsak nemzeti festészetünk klasszikus korszakának szerves része, hanem a XIX. század közepén az olasz tájfestészetnek is értékes hajtása." Bodnár Éva, a művész monográfusa ezekkel a szavakkal jelölte ki Markó helyét a magyar és az egyetemes festészet történetében. Megállapításai ma már nem szorulnak bizonyításra: iskolateremtő voltát, műveinek, személyes tanításának erős befolyását a XIX. századi magyar tájfestés hosszú vonulata bizonyítja. Gyermekein kívül Barabás Miklós, Telepy Károly, Ligeti Antal, Keleti Gusztáv és Molnár József művein éppúgy kimutatható hatása, mint itáliai kortársainak képein. Nemzetközi rangját bizonyítja számos korabeli elismerése: tiszteletbeli professzornak választotta Firenze, Velence és Arezzó festőakadémiája. A hivatalos címek és díjak mellett a műgyűjtők rokonszenvét és támogatását is kivívta. A művelt arisztokrácia és a főpapság elhalmozta megrendelésekkel Magyarországon és Itáliában egyaránt. Pártfogói közé tartozott II. Lipót toszkán nagyherceg és felesége, püspökök, érsekek és európai hírű művészek, mint a szobrász Thorwaldsen.
Markó művészi pályájának indulását azonban még korántsem övezték hasonló sikerek. Pesti és bécsi éveit sokkal inkább a nélkülözés, az alkalmi munkák ellenére is felmerülő anyagi bizonytalanság jellemezte. A nagyhírű bécsi Képzőművészeti Akadémia csupán másfél esztendeig kötötte le érdeklődését, a visszaemlékezések tanúsága szerint művészi szeszélyei miatt összeveszett tanáraival. A szűkös megélhetés ellenére nem csak a festésben képezte magát töretlen szorgalommal, de műveltségét is folyamatosan fejlesztette. Hét nyelven beszélt, rendszeresen olvasta az ókori görög és latin szerzők műveit. Minden bizonnyal klasszikus irodalmi jártassága is hozzájárult ahhoz, hogy mitológiai tárgyú képeivel később a művelt polgárság és arisztokrácia kedvelt festőjévé vált.
1822 és 1832 között rövidebb utazásokon kívül idejének zömét Bécsben töltötte, ám rendszeresen kirándult Kismartonba, sőt 1830 körül néhány hónapra oda is költözött. Évtizedes vágya, hogy Itáliában dolgozhasson, 1832-ben válhatott valóra, mikor Geymüller bécsi bankár anyagi támogatása végre lehetővé tette számára az utazást.
Markó Vénusz és Ámor című képe a datálás tanúsága szerint 1831-ben készült, feltehetően kismartoni tartózkodása alatt. Bodnár Éva monográfiájában megemlíti a festő egy december 31.-én keltezett levelét, melyet barátjának és mecénásának, Fejérváry Gábornak írt. A levél többek között két tájkompozícióról is említést tesz. A Thetis a Styx partján és a képünkkel minden bizonnyal azonos Vénusz Ámorral című művekkel kapcsolatban Markó kiemeli a közvetlen természeti tanulmányok fontosságát, s megjegyzi, hogy ezek nélkül soha sem lát neki a festésnek. A most vizsgált alkotás kapcsán azonban nem csupán a friss természetlátást, a részletek megfigyelésére és pontos visszaadására törekvő művészi akaratot kell kiemelni, hanem Markó alkotói módszerének egy másik jellegzetes vonását is. Az 1831-ben készült Vénusz és Ámornak ugyanis létezik egy három évvel korábbi változata is, azonos kompozícióval, eltérő részletmegoldásokkal. Ezek az ismétlések Markó életművében - kortársaihoz hasonlóan - számos esetben kimutathatók, a képek újabb és újabb változatai mindig a művészi tökéletesítés célját szolgálták.
A Vénusz és Ámor kompozíciója a XVII. századi francia tájképfestők, Claude Lorrain és Poussin nyomán elterjedő háromsíkú képfelépítés szabályait követi, melyet a németalföldi művészek alkotásainak jelentős részén is megfigyelhetünk. A sötét, általában barnás tónusú szűk előtér után jól megvilágított, a bemutatott jelenet szereplőinek is helyet adó hangsúlyos középtér következik, majd a levegő perspektíva törvényei miatt kékre színezett háttér zárja a távlatot. A képek témája egyértelműen a természeti táj: az apró staffázsfigurák - a mitológiai utalás révén - "csupán" egy újabb értelmezési tartományt nyitnak meg a klasszikus műveltségű nézők számára.
A Vénusz és Ámor röviddel Markó itáliai letelepedése előtt készült, abban az időben, mikor korszakos jelentőségű remekművét, a Visegrádot is megalkotta. Tökéletesen felvértezett, a klasszikus tájképfestészet minden technikai fogását birtokló művészként mutatja alkotóját. Idilli harmóniát sugárzó festmény, melynek részleteiben a néző természetes örömmel merül el, aprólékos szorgalommal bejárva a kép teljes felületét. Ugyanaz az önfeledt, gyermeki lelkesedés keríti hatalmába a mai nézőt is, mint százötven évvel ezelőtt, a képeiről tudósító hírlapírót: "A
lombok között szellőket vélünk susogni; a harmatos füvet dagadni képzeljük; az árnyakba hűsölni vágyakozunk, a virágnak csak illata hiányzik, a csermelynek pedig suttogása."
Molnos Péter