A kitűnő kvaliású, előkelő származású és a nemzetközi szakirodalomban is jól ismert festmény a magyarországi mukincsállomány egyik legbecsesebb darabja, amelynek felbukkanása mind mukereskedelmi mind muvészettörténeti szempontból különleges, ritka esemény. A muvészettörténet írás soha nem vitatta, hogy a rendkívül vonzó, számos festôi nüanszot és finomságot felvillantó kép mestere az európai rokokó festészet egyik vezetô alakja, Bernardo Bellotto. Bellotto látképei kemelkedô helyet foglalnak el a festészet történetében, ami nemcsak vitathatatlan muvészi értéküknek, hanem kultúrtörténeti jelentôségüknek is köszönhetô. Nélkülük elképzelhetetlen lenne a világ vezetô múzeumainak olasz settecento kiállítása, s a mester egy-egy képének nemzetközi aukciókon való feltunése nemcsak a gyujtôk, hanem a muvészettörténészek figyelmét is azonnal felkelti.
A 18. századi itáliai festészet tipikus, kedvelt m_faja, a veduta - városlátkép -virágzását az európai utazások divatjának, a turizmus fellendülésének köszönhette. Az északi, els_sorban a brit arisztokrácia és a gazdag polgárság tagjai lelkesen vágtak neki az olykor több évig is tartó Grand Tour-oknak (másként peregrinatio academica vagy Kavaliersreise), amelyek kit_n_ lehet_séget teremtettek számukra, hogy m_veltségüket és nyelvtudásukat tökéletesítsék. Az utak els_ számú célpontja Itália, s azon belül is f_ként Róma, Firenze és Velence volt. A neves londoni esszéista, irodalmár és m_kritikus Samuel Johnson kissé túlzó szavait idézve: "A man who has not been in Italy, is always conscious of an inferiority." vagyis "Az Itáliát nem járt ember mindig is tudatában lehet alsóbbrend_ségének." Az utazók - saját portréjuk mellett - mintegy souvenirként szállították haza a távoli ország egy-egy jellegzetes helyét, nevezetességét megörökít_ festményt.
A tájképnek ez a sajátos válfaja els_sorban Velencében vált közkedveltté, ahol a specialisták hosszú sorából mindenekel_tt Antonio Canale másként Canaletto (1697-1768), Francesco Guardi (1712-1793) és Bernardo Bellotto emelkedett ki. Furcsa paradoxon, hogy noha a m_faj a lagúnaváros 18. századi kultúrájának néhány rendkívül jellegzetes aspektusát tükrözi, a vedutisták soha nem tudták elérni a más, "magasabb rend_" festészeti ágakban tevékenyked_ kollégáik rangját. Ez talán azzal is magyarázható, hogy maguk a velenceiek, érthet_ módon, nem tartoztak a látképfest_k klientúrájába, s így ezek a mesterek saját városukban nem tudtak valódi népszer_séget kivívni maguknak. A vedutafestôk megítélése a 20. század második felére igencsak megváltozott, s a veduták immár több évtizede a nemzetközi aukciók legkeresettebb darabjai közé tartoznak.
Bernardo Bellotto nagybátyja, Canaletto m_helyében kezdte pályáját, akit_l nemcsak a veduta m_faj technikai alapjait, feltehet_en többek között a látvány rögzítésére szolgáló eszköz, a camera obscura használatát, hanem a népszer_ témákat, a fényviszonyok érzékeny tolmácsolását is elsajátította. Alighanem nagybátyja otthoni monopolhelyzete is közrejátszott abban, hogy új helyszíneket keresve, el_bb itáliai körútra, majd 1747-ben Drezdába utazott, ahol közel húsz évig dolgozott II. Frigyes Ágost szász választófejedelem udvari fest_jeként. Megörökítette a drezdai Zwingert, az Elba-partot, Pirna számos részletét, Königstein és Sonnenstein várát. 1759-ben Mária Terézia számára készített egy bécsi és Bécs környéki nevezetességeket ábrázoló sorozatot, majd rövid ideig Münchenben, a bajor udvar megrendelésére festett látképeket. 1766-ban Szentpétervárra, a következ_ évben pedig Varsóba utazott, ahol haláláig a lengyel királyi udvar hivatalos fest_jeként m_ködött. Ezek az érett kori és kései veduták olyan akkurátusan, topográfiai precizitással rögzítik a helyszínt, hogy már-már városportréknak tekinthet_k. Közhelyként emlegetik, hogy Bellotto képei szinte forrásérték_ dokumentumként szolgáltak a második világháborúban lebombázott Drezda egyes részleteinek rekonstrukciójához.
M_veit "Bernardo Bellotto detto Canaletto"-ként szignálta, ami, akár üzleti húzásnak, akár a m_vészi tisztelet egy formájának tekintjük, nemcsak a megrendel_k számára volt félrevezet_, hanem a m_vészettörténet írás szálait is alaposan összekuszálta. Néhány évtizeddel ezel_tt W. G. Constable még Canaletto "fekete árnyékának" nevezte Bellottót, Stefan Kozakiewicz, Bellotto monográfusa pedig a Canaletto stílusához megtéveszt_en közel álló, a mester közvetlen hatása alatt készült, korai m_vek attribúciójának kérdését hagyta nyitva. A velencei Museo Correr-ben és a houstoni The Museum of Fine Arts-ban 2001-ben megrendezett Bellotto-monografikus kiállítás immár végleg tisztázta a mester életm_vének számos homályos pontját, s a m_vészt egy Európa-szerte hatalmas sikereket aratott, zseniális fest_nek, sokkal inkább Canaletto riválisának, mintsem szolgai utánzójának értékelte. Már korai, Itáliában készült kisebb méret_ m_vei is, kissé szigorúbb formavilágukban, elszakadnak a nagy példakép stílusától, a közép- és észak-európai városokról festett, nagyméret_ (általában 132 x 238 cm körüli), er_s fény-árnyék kontrasztokra épül_ panorámalátképei viszont már egyértelm_en a velencei vedutafestészet egy önálló, nagyszer_ fejezetét jelentik.
Az árverésre bocsátott kisméret_ festmény Bellotto korai m_veinek egyike, amely Kozakiewicz szerint 1740 körül, a Caneletto-m_helyben szerzett közvetlen élmények hatása alatt készült.
A látkép Velence egy kevésbé ismert, eldugott helyszínét, a Canal Grande és a Piazza San Marco nyüzsgését_l érintetlen San Giacomo templomot és az el_tte elterül_ terecskét - campot - ábrázolja. A sz_k kivágatú kompozíció f_ motívuma a lagúnaváros legrégibb templomának tartott, 421-ben alapított majd az évszázadok során többször újjáépített épület f_homlokzata és a Rialto-hídra vezet_, arany- és ezüstm_ves boltokat magába foglaló Ruga degli Orefici. Mint az a vedutákon szokásos, az építészeti környezet nyújtotta díszletek között a 18. századi velencei élet mindennapjainak színháza zajlik. A teret és az utcákat ácsorgó, bámészkodó, pletykázó, vagy csak egyszer_en dolgukra siet_ emberek töltik meg élettel.
A Campo di Rialtóról feltáruló, San Giacomettónak is becézett templomot Canaletto több olajfestményen (Drezda, Staatliche Gemäldegalerie, Ottawa, National Gallery of Canada) és metszeten is megörökítette. Ezek a templom valós, többé-kevésbé ma is látható külsejét mutató kompozíciók számos részletben különböznek a Bellotto által ábrázolt látványtól. Nem változott meg ugyan a téglahomlokzat el_tt álló gótikus, márványoszlopos fa portikusz formája, a bejárati kapu feletti, jellegzetesen velencei félköríves ablakot azonban klasszikus timpanonos oszlopdísz helyettesíti, s a homlokzat fels_ része volutákkal és fiatornyokkal egészül ki. Kevésbé dominál az 1410-b_l való napóra, s a felette álló harangtorony külseje is módosult. Közbüls_ utca nélkül, szinte a templom oldalához simul az aranym_vesek üzletsora, a campót pedig bal oldalt épületek helyett rakpart - riva - szegélyezi.
Bár Bellotto a látott képet valósághuen megörökítô veduta esatta mellett a valóságos látványt fantáziaelemekkel gazdagító ún. veduta ideata (másként capriccio) mufajában is jártas volt, a San Giacomo di Rialto templomnak ehhez az ideálvedutájához apróbb változtatásokkal, Canaletto egy rézkarcát használta fel. Sz_kebbre, még intimebbre vette a kivágatot és elhagyta a bal oldalt álló antik oszlopok és szobor együttesét. Canaletto hatásáról árulkodik a jobb oldali épület vetette mély árnyék használata, a háztet_kre és a sommásan megfogalmazott figurák (macchiette) arcaira pöttyökben, apró vonalkákban felrakott fény, s a felh_s ég traktálása is.
A festményt sokáig a Szépm_vészeti Múzeumban _rzött Zsilip Dolónál (Ltsz. 78.14) kép párdarabjaként tartották számon, mígnem arról néhány évvel ezel_tt bebizonyosodott, hogy Antonio Canale szignált m_ve. Egybetartozásukat a veduták össze nem ill_ témája is kizárja: míg a Szépm_vészeti Múzeum-beli darab a terra ferma, vagyis a Velence környéki szárazföld egyik kedvelt helyszínét rögzíti, addig az itt árverésre bocsátott kép magának a városnak egy jellegzetes zugát örökíti meg. Csak feltehetô, hogy a két képet hasonló stílusjegyeik és közel megegyez_ méretük alapján párosította össze a szakirodalom.
A budapesti kép megrendel_jét, 18. századi sorsát nem ismerjük. Nem kizárt, hogy eredetileg, ha nem is a dolói zsilippel, de egy más velencei helyszínt ábrázoló képpel párt alkotott, vagy több darabbal együtt sorozathoz tartozott.
Dobos Zsuzsanna