A 20. századi magyar festészet történetében számtalan olyan epizódot találunk, melyekben drámai elegyet alkot a személyes sors tragédiája és a teljes generációkat megtántorító történelmi léptékű törés. Az első világháború, a vereséget követő Tanácsköztársaság és a trianoni sokk szinte páratlan erejű csapást jelentett az ország egészére nézve. Ez a történelmi tragédia különös párhuzamban áll azzal a személyes drámával, mely 1920 körül Nemes Lampérth József életében játszódott le.
A Ma folyóirat körül csoportosuló aktivista művészek közül sokan kényszerültek emigrációba a Tanácsköztársaság bukása után. Félve a rendőri zaklatásoktól Nemes Lampérth is a távozás mellet döntött, s képeit hátrahagyva, 1919 telén Berlinbe költözött. Ott töltött első hónapjainak eseményeiről azokból a fennmaradt levelekből értesülhetünk, melyeket Budapesten maradt barátainak, többek között Elek Artúrnak és a Szépművészeti Múzeum művészettörténészének, Hoffmann Editnek írt.
A november 30.-án Berlinbe érkező Nemes Lampérth Európa talán legpezsgőbb kulturális metropoliszában találta magát. Ezekben az években Párizs korábbi szerepét a német főváros vette át: a keletről, elsősorban Oroszországból érkező avantgárd alkotók és nyugati társaik páratlanul inspiráló internacionális közösséget alkottak.
Az első hónapok sok tekintetben csalódást hoztak Nemes Lampérth számára. Meghiúsult egyik nagy vágya, hogy kiállításon mutassa be műveit a világhírű Cassirer Galériában, s óriási teherként nehezedett rá, hogy mindent elölről kellett elkezdenie a művészi érvényesülés útján. Haza küldött leveleiben beszámol kiállítási élményeiről, elragadtatva elemzi Cézanne egy festményét, dicséri Kokoschka, Degas és Renoir műveit. Röviddel megérkezése után dolgozni kezdett, nagyméretű tus-kompozíciókat festett, néhány korábbi, Magyarországról magával hozott rajzát továbbfejlesztve. 1920. május 30.-án írt, Hoffmann Editnek küldött levelében olyan információkat találunk, mely a most bemutatott alkotás megszületésével kapcsolatos: "Ugye bár emlékszik arra, hogy az otthon létem ideje alatt, (az utóbbi években), hogyan próbáltam megoldani a tájképproblémáimat; én, az akkoriban csinált dolgokat, nem tekintettem egyebeknek, mint studiumoknak. Ezen dolgaim felhasználásával, megkíséreltem eljutni, súlyosabb eredményekhez, illetve minden erőm megfeszítésével azon voltam, hogy megtaláljam, a dolgoknak egy végsőbb és koncentráltabb megoldását. Megérkezésem pillanata óta, szakadatlanul, a "tájképkompositioimmal" (amelyek egyméteres kartonok) foglalkoztam, de már nem tovább fejlesztésekről, hanem nagyobbszabású megoldásokról van szó. Egészen nyugodtan mondhatom, hogy ebben a tekintetben, sok-sok évi küzdelmemnek, - kisebb és nagyobb eredményei, egészen monumentális megoldásokban, részben, beteljesedtek.
A hozzávaló tanulmányokkal együtt, körülbelül 30 drb. 1. m.-es kartont oldottam meg, színes tussal; (amelyeknek egyrésze, teljesen színes megoldás és valósággal tobzódnak rajtuk a színek); vörös, fekete, orange, és kék."Nemes Lampérth a levélben említett mintegy harminc tusfestményből tizennyolcat 1920 októberében Fritz Gurlitt galériájában mutathatott be a közönségnek, egy olyan csoportkiállítás keretein belül, melyen többek között Moholy-Nagy László alkotásai is megjelentek. A tárlaton a neves gyűjtő, Gustav Alfred Ekström több képet is vásárolt, sőt a festőt meghívta magához Stockholmhoz közeli nyaralójába. A svéd mecénás tulajdonába került képek azonban - melyek közül egyet Kállai Ernő reprodukcióban közölt korszakos jelentőségű könyvében, az Új magyar piktúrában - egytől egyig hosszú évtizedekre eltűntek, s csupán 1974-ben bukkant közülük elő hat alkotás. A rendkívüli jelentőségű felfedezés Mezei Ottó művészettörténész nevéhez fűződik, aki hosszas kutatómunka után Gustav Ekström fiánál találta meg az elveszettnek hitt remekműveket, köztük a most bemutatott, Vasúti őrház című alkotást is.
A datálás tanúsága szerint 1920 márciusában készült nagyméretű tusfestmény magán viseli Nemes Lampérth egyéni, stílusteremtő grafikai modorának minden jellegzetes vonását. A leegyszerűsített, de alapjában az elsődleges látványélményhez - illetve az azt közvetítő 1917-es kompozícióhoz - kötődő motívum a fekete tus és az expresszív vonalháló résein átütő fehér és szürke alap drámai konfrontációjából bontakozik ki, melyet narancs és kék színű foltok élénkítenek. A Vasúti őrház végső megoldását ugyan az a leegyszerűsítés, formai és kompozicionális tömörítés jellemzi, mint a többi berlini képet. Az ecsetjárás ösztönös, szinte motorikus hevességű gesztusa feszes ritmusba fogja a vibráló, bonyolult formakapcsolatokkal teletűzdelt kompozíciót. A most vizsgált festmény, a téma végső, valóban "monumentális" megoldása már nem a látványélmény közvetlen átirata, hanem a meglévő stúdiumok felnagyítása és koncentrált újrafogalmazása.
Nemes Lampérth Berlinben alkotott drámai erejű művei a magyar avantgárd legjelentősebb teljesítményei közé tartoznak. Olyan remekművek, melyek magukon viselik a személyes dráma, az őrületbe forduló psziché művészetté nemesedő lenyomatát, keletkezésük és utóéletük történetéből pedig a 20. század drámai törésekkel terhes történelme bontakozik ki.
Molnos Péter