Irodalom
Molnos Péter: Scheiber Hugó. Festészet a jazz ritmusában. Kieselbach Galéria, Budapest, 2014.
A modern természetélmény a nagyváros lencséjén keresztül fogalmazódik meg. Az impresszionistákat elbűvölte a főpályaudvarok üveg-acél katedrálisaiban pöfögő gőzmozdonyok különleges új látványa. Az avantgárd művészek tovább sétáltak a töltések mellett, hogy a külső kerületekben eléjük táruló újszerű nagyvárosi panorámát megörökítsék. Így tett az expresszionista Scheiber Hugó is: megállt a vasúti felüljáró gyalogos járdáján, a széles ívben kanyarodó vágányok fölött. Városi látképének dinamikus képmélységet adnak a felerősített perspektíva szerint összefutó vonalak. Körben alacsony épületek sorakoznak, bal oldalt egy bástyaszerű ház magasodik. A horizont felett széles, izgatott ecsetvonásokkal felfokozott égi tűzijáték bontakozik ki: vörös és sárga fellegek kergetik egymást. A legfrissebb, legropogósabb expresszionista korszakát élő Scheiber plasztikus csomókban traktálta a festéket, a megcsillanó nap sárga fényével pettyezve be az ipari látképet. Az avantgárd táj egyszerre hordozza a modernizmus vasúthoz fűződő jelképiségét, miközben emléket állít a Kerepesi úti felüljárón (a „Százlábú hídon”) tett sétáknak és a bécsi teherpályaudvarok körüli csatangolásoknak.
Scheiber fiatalabb kortársa, József Attila létösszegző nagy versében, az Eszméletben írt pályaudvari tapasztalatairól: „Vasútnál lakom. Erre sok / vonat jön-megy és el-elnézem, / hogy’ szállnak fényes ablakok / a lengedező szösz-sötétben.” A teherpályaudvar környéki kerületekben élő modern ember gondolatait versbe öltő költő csak álmaiban látott színes festményeket: „Kék, piros, sárga, összekent / képeket láttam álmaimban” – írta egy másik strófában. Scheiber szintén a pesti belvárosban lakott, a Kertész utcai szoba-konyhás lakásában, sokszor volt része nélkülözésben is, de életvidám, falstaffi karakterén nem fogott a József Attila-i tragikum. A korpulens, magát mindig mosolygó tekintettel és szivarral megörökítő művész jókedvét életben tartotta a tubusból kinyomott festék, azok a kékek, pirosak és sárgák, amelyekkel – miként az Eszméletben olvassuk – „összekente” expresszív vásznait. A vasúti felüljárót ábrázoló képét nem üli meg a külvárosi éj fojtogató köde, hanem a lemenő nap felfokozott narancsai és vörösei lényegítik át modern vízióvá.
Bár az önmenedzseléshez nem értő Scheiber pályafutása során sokszor küszködött filléres gondokkal, a festmény születése idején épp kitárult előtte a nagy lehetőségek kapuja. A ma már leginkább art deco hangulatképeiről ismert művész pályakezdése nem volt könnyű az első világháború árnyékában. Festői stílusa is későn, 1917 körül forrt csak ki: ekkorra már magabiztosan forgatta ecsetjét, virtuózan élt az enyhén karikaturisztikus, expresszív formatorzításokkal, a körvonalakat oldottan követő, zsíros-húsos olajpászmákkal traktálta a festéket, és nem ijedt meg az éles színkontrasztoktól sem. A hosszúra nyúló pályakezdés után ekkor érte utol Scheibert a várva várt elismerés. Már a korabeli sajtó is – lásd a Világ 1920-as kritikáját – felfigyelt robusztus formaképzésére: „Kemény és izmoskezű ember, aki szereti a dús foltokat, széles ecsetvágásai, egymásra rakott színei a szükséges distancián át azonban jó egységekké folynak össze. […] Scheibernek egyebekben is hajlandósága van, ha nem is a monumentalitás, de a masszívság és robosztusság felé.” Ezt a vastag ecsetvonásokból összeálló, tömény festői érzékenységet látjuk most vizsgált expresszionista főművén is.
1920 tavaszán a fiatal művész komolyabb anyaggal szerepelt a Nemzeti Szalon csoportos kiállításán. A következő évben jó barátjával, Kádár Bélával elutaztak a közeli császárvárosba. Vaskos mappában hozott műveire felfigyelt Max Hevesi, aki frissen alapított galériájában be is mutatta alkotásait a Mariahilfer Strassén. A tárlat anyagi és erkölcsi értelemben is nagy siker hozott Scheiber számára, és felvértezte bátorsággal, hogy legközelebb Berlinben próbáljon szerencsét, a legendás Der Sturmnál. 1921 végén Patai Edit tollából hosszas portrécikk jelent meg róla a hazai zsidóság kulturális folyóiratában, a Múlt és Jövőben. A lapban szerepelt a vasúti átjáró motívumának egy vázlata, amely a most vizsgált kép „nagytestvéréhez” készült. Patai a „ciklus” eredettörténetét így mesélte el: „Ki nem járt közülünk a Keleti pályaudvar mögött, a nagy város füstös, komor előszobájában, ahol a sínek futnak jobbra és balra és szorgalmas kémények ontják a fekete kormot. […] Scheiber többször, sokszor megfestette ezeket a rideg pályaudvar-részleteket, és íme a sínek ritmikus zengése elmélyül képein, az ég sötétvörös és violaárnyalatokban borul a komor föld fölé, amely lassan szintén izzóvá válik egy őszinte extázis melegében.”