Berény Róbert Varró István-portréja a hétköznapi szemlélő számára kevésbé érdekes arcképnek tűnik, mint az egykor az ő tulajdonában lévő Weiner-portré, de a látszat csal, valójában az egész életmű egyik legtitokzatosabb darabjáról van szó.
Az első világháborús időszak alatt Berény fokozatosan távolodott el a progresszív, avantgárd felfogástól, s csak elvétve mutatkozott meg ekkori műveiben a haladóbb irányzatokhoz való felzárkózás igénye. A hadviselés körülményei kevésbé inspirálták újszerű képi megoldások alkalmazására. A feszült légkörre, ellensúlyozása képpen harmonikusabb, nyugodtabb stílussal reagált. Az 1911-1913 körüli időszak expresszionista lendülete éppen akkor, a háború kezdetén tört meg, amikor a hadiállapot nyugtalanságának és borzalmainak kifejezésére a legadekvátabb módon éppen az expresszionizmus révén lehetett volna reflektálni. Berény háború alatt készült művein ezzel szemben egyfajta higgadt naturalizmussal átitatott múltba fordulás, s csak igen enyhe mértékű modern stilizálás érvényesül. A Varró István-portré annak a klasszicizáló folyamatnak a végkicsengése, amely művészetében a megelőző négy éves időszakot jellemezte.
A mű keletkezésének körülményeiről a kép modelljének levele ad napra pontos tájékoztatást: „[…] Amióta megismerkedtünk, kedvem lett volna tőle lefestetni magamat… a kivitel körül nem volt kívánságom… Papírt vett és vázolni kezdte elgondolását: Te ennek a könyvtárteremnek az előterében ülsz ebben a karosszékben. Lelki szemeid előtt, azaz a hátad mögött balra, a könyvespolcok előtt áll egy komoly, tehát felöltözött múzsa, vagy amit akarsz, könyvbe merülve.
Még hátrább, jobbra a terem teraszra nyílik. Azon túl valami víz van és a láthatárt valami dombsor zárja le. A teraszon egy komolytalan meztelen múzsa fésüli fekete haját(…) Hiszen ez egész reneszánsz elgondolás, jegyeztem meg halkan.
– Annyi baj legyen, volt a válasza és nyomban hozzá fogott. Dolgozott a képen kisebb-nagyobb megszakításokkal 1918. február 26-tól október 21-ig. A két háttéri nőalakhoz sok vázlatot készített modellről és úgy vitte át a képbe. A jelzett háttér gondosan volt kidolgozva minden részletében… egy nap, amikor megint ültem neki az aranyozott karfájú támlásszékben, azzal állt elő, nem is kérdezem, mikor lesz kész a kép? Saját jellegzetes szavait idéztem reája, mondván: akkor lesz kész, ha aláírod. És nevettünk.
Aznap megszokott tempós munkájához képest sokat és némán dolgozott a képen, majd hirtelen hívott, nézzem meg: kész. Én meglepetten vettem észre, hogy a mesebeli háttér eltűnt, egy ráfestett fakó függöny-féle mögött. Nyilván azért festette hirtelen át a hátteret, mert nem látta megvalósítva eredeti elgondolását. Ezt szűkszavúan jelezte és a képről többet kettőnk közt szó nem esett.”
Bármennyire is részletes és informatív Varró memoárja, a lényeget elhallgatta, melyről azonban a kép későbbi tulajdonosa, Füst Milán a szociológus feleségétől értesült. Varróné elbeszélését Füst naplójában rögzítette, ebből derül ki, hogy a portré hátterébe tervezett allegorikus jelenet tulajdonképpen Varró szerelmi vívódását lett volna hivatott szimbolizálni. Varró Gréte elmesélése szerint kezdetben ő volt hűtlen férjéhez, de visszatért hozzá, utána persze már nem mehetett minden úgy mint annak előtt volt: „S múltak az évek s a Kamarában egy lány dolgozott együtt az urával K. Klára – s itt baj történt, nagy baj! A férj lesoványodott s még tehetetlenebb, még lágyabb lett, még egykedvűbb otthon, – majdnem belepusztúlt. – Ő pedig mindent tudott.... Már megesett az is, hogy nagy társaság volt náluk s a férje tévedésből őt Klárának nevezte.... – mindenki megnémúlt, mert mindenki tudta a dolgot s ő zavartalan maradt. – Kitartani! – ezt súgta néki valaki, mert megéri a kűzdelmet. – Egy nap aztán Pista kiakasztotta a lány arcképét a szobájába az ágya fölé.... Grete attól a naptól fogva nem ment be többé a szobájába.... S ez így ment sokáig.... Akkor egy nap a férfi mintha eszére tért volna, leakasztotta a képet a falról és odaállította az íróasztalára.... Grete pedig még mindig nem ment be.... de egy nap végre megsokallta a dolgot, fogta a képet, képes felére fordítva betette az íróasztal fiókba... A férje akkor dühében három napig nem beszélt vele... – Ebből az időből való az a kép, melyet Berény festett róla... Érdekes, pompás kép, tökéletesen fejezi ki pszichikai elesettségét... De az is nagyon érdekes, hogy mi minden volt rajta... A festő, úgy látszik, tudott ezekről a dolgokról... Két nőalak is volt a képen az egyik a sötét oldalon a férfi elé hajolva könyveket nyújtott néki, – a kép baloldala szabad tájra nyílt, – nyílt napsütésben fürdő mezőkre – s itt egy meztelen nőalak karjait tárta az álmodozó felé. – Nehéz élet volt: – mindenféleképen zavaros és alig elviselhető. A pénzűgyek is nyomasztók voltak, – a férfi rosszúl keresett... s bár kitűnően, szótlanúl tudta elviselni, hogy a felesége jobban keres, mint ő, – mégis... Ez is hozzájárúlt ahhoz a hangulathoz, mikor az asszony már elviselhetetlenűl nehéznek érzi, hogy erősebbnek kell lennie, mint az, akit szeret. – Ő is elgyengűlt – nem egyszer, de erősnek kellett mutatnia magát..... S egyszer a piktornál látogatóban, így szólott hozzá: – mért festettél engem oly szomorúnak? – S a piktor mosolygott és nem felelt. Tartania kellett magát, hogy ki ne törjön.”
A kép hátterét leíró két visszaemlékezés lényegtelenebb eltérésektől eltekintve, alapjában véve összecseng. A reneszánsz elgondolást tehát ma egy függöny takarja el, de, hogy e leírások mennyire hitelt érdemlők, azt a fedőfesték repedései mögött látható különböző színfoltok sokasága ma is sejteti. Ezért a Füst Milán gyűjtemény Petőfi Irodalmi Múzeumban rendezett kiállítására készülve, az intézmény munkatársaival különböző technikai vizsgálatokat végeztettünk el a képen, bízva abban, hogy az átvilágítások eredményeképpen előkerül a Berény által eltakart reneszánszos allegorikus jelenet.
A röntgen-radiográfiás, UV-lumineszcens és infra-reflexiós felvételek egyike sem hozta meg a várt eredményt, ellenben meglepetésként napfényre került egy nem várt kép, méghozzá fejjel lefelé. Berény tehát valóban átfestette a vásznat, de nem a két múzsa bukkant elő, hanem egy ismeretlen hölgy portréja, aki ugyanebben a karosszékben ülve látható.
Talán egyszer arra is fény derül, hogy vajon Varró szerelmét, K. Klárát örökítette meg ez a női portré, vagy egy Varrótól teljesen független hölgyről készült. Érdemes megemlíteni hogy egy évvel a Varró-portré megfestése előtt ugyanebben az aranyozott karosszékben már ült egy szemrevaló hölgy modellt Berénynek, Böhm Aranka, aki ekkoriban éppen Ady alkalmi szerelme volt, majd később Karinthy Frigyes második felesége lett. (E kép szintén a Kieselbach Galériában cserélt gazdát néhány éve.) Berény minden bizonnyal a pszichoanalízis révén ismerkedett meg Böhm Arannyal, ahogy feltehetően Varróval is.
Berény szignójával és dátummal látta el barátja portréját, tehát Varró elbeszéléséhez híven, befejezett képnek kell tekintenünk. Ha a szociológus emlékezete nem csalt, akkor ez éppen a háború végén, Berény leszerelésének hónapjában történt. Egy a Nemzeti Galéria Festészeti Osztályán őrzött korabeli fényképfelvétellel összevetve azonban nyilvánvalóvá válik, hogy a festő szignózása után is módosította a festményt: a modell jobb kezére fel-, vagy vissza(?)került egy gyűrű (talán jegygyűrű?), amely az archív fényképen még nem látható.
Úgy tűnik, Berény beavatottként avatkozott a kép történetébe a szerelmi viszály elcsendesedését követve, de a portré újdonsült tulajdonosa, Füst Milán is e titkok tudója lehetett.
Annak ellenére, hogy Varró István Berény egyik legszorosabb barátjának számított, kettőjük kapcsolatáról aránylag keveset lehet tudni. Abban az időben, amikor Szíj Béla elkezdte Berény-kutatásait, megkérte levélben az akkor Chicagóban élő szociológust, hogy segítse őt a fellelhető dokumentumok összegyűjtésében. Varró megszállottként vette fel újra a kapcsolatot Berény egykori ismerőseivel és talán az életmű feldolgozása szempontjából legértékesebb információkkal segítette a Berény-kutatók munkáját, de önmagáról, illetve a festővel való viszonyáról alig tett említést. Munkájáért hálás az utókor.
Barki Gergely
Irodalom:
- Varró István levelének a portréjára vonatkozó részletét idézi Szíj Béla: Berény Róbert életútja gyermekéveitől a berli-ni emigrációig. Bulletin de la Galerie Nationale Hongroise, 1963. IV. 120.-121.
- Füst Milán: Teljes napló. Szerk. Szilágyi Judit. Fekete Sas Kiadó, Budapest, 1999. I. 826.