Irodalom
CXXI. Csoportkiállítás, melyen Barzó Endre, Biai Föglein István, Dénes Rudolf, Jobbágyi Gaiger Miklós, Orbán Dezső festőművészek és Gárdos Miklós szobrászművész művei kerülnek kiállításra. Ernst Múzeum, Budapest, 1931.
Y.E. [Ybl Ervin]: Két kiállítás. Budapesti Hírlap, 1931. október 31.
Barzó Endre emlékkiállítása. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1969 (katalógusleporelló F. Mihály Ida szövegével).
Perneczky Géza: Apokrif reformkor. Élet és Irodalom, 1969/35., 9.
h.gy.: Barzó Endre emlékkiállítása a Nemzeti Galériában. Magyar Nemzet, 1969. augusztus 13.
Tóth Ervin: Barzó Endre emlékkiállításáról (1898–1953). Hajdú-Bihari Napló, 1973. március 27.
„Barzó az úgynevezett római iskolások félig »modern«, félig klasszicizáló stílusát követte. A városi élet táncos figurái, a reklám, a fény, a színek megszemélyesítői jelennek meg képein, simára vágott frizurával, stilizált körvonalú mozdulatokkal” – írta az 1960-as évek legjobb szemű kritikusa, Perneczky Géza Barzó Endre emlékkiállításáról. Ezt az álomszerű látomásos kifejezésmódot látjuk viszont a most vizsgált art deco kompozíción is. Egymásra halmozódnak a házak a hegyoldalon. Régi egyszintes és sokemeletes modern bérházak. A holdsarló fénye ezüstös fátyollal vonja be a városi jelenetet. A kémények füstölnek, az ablakokból lámpafény szűrődik ki, az előtérben egy könnyed vonásokkal felskiccelt kocsi szalad el a fogadó előtt. A jobb oldalon álló magas fehér emlékmű alapján beazonosítható, hogy Barzó a nem sokkal később elbontott régi Tabánt jelenítette meg, Krúdy nyomán vonva be a nosztalgia ezüstös fátylával az egykor volt vigalmi negyedet. A félig transzparens, egymásba hatoló formákkal modellált épületkubusok modern ízt adnak a méltatlanul kevéssé ismert barzói életmű múzeumi rangú alkotásának.
Barzó álmodozó alapkarakterét már Lázár Béla is felismerte 1931-ben az Ernst Múzeumban rendezett kiállítás katalógusában. Minden bizonnyal az itt szereplő Emlékezés Budára című képpel azonosíthatjuk a most vizsgált festményt. Lázár a katalógus bevezetőjében éles szemmel emelte ki a művész alapkarakterének jellemzőit: „Barzó Endrét nem egyszer láttuk kiállításokon, mindenkor feltűnt sajátos természetlátásával. Most egyszerre nagyobb gyűjteménnyel jelentkezik, s mindenkit meglep majd fantáziája dús és eredeti szárnyalásával, kifejező módjának eredetiségével és látományai gazdag változataival. A világot fantasztikus elképzelésekké írja át. Az ég, a föld, a víz, minden átalakul a lelkében […] mindenre gyöngyház tónusának finom fátyolát borítja, mely alatt fény cikázik, égnek a színek, fantasztikummá lesz a felhő s alakjai megnyúlnak, majd összezsugorodnak, most vonal-, majd színhatásokká alakulva át; egy, a formákat mesévé átalakító fantáziával megáldott művészt ösmerünk meg.”
Barzó pályakezdését F. Mihály Ida foglalta össze a művész 1969-es, a Magyar Nemzeti Galériában rendezett emlékkiállítása katalógusában: „Természettanulmányai a posztnagybányai stílus jegyében fogantak. Szemléletmódja a művészi készségen kívül áhítatos, elmélyült természetérzéket árult el. Miskolc környékén festett képei poézissel megfogott különös tájaknak hatnak a misztikus ellenfényben. Előszeretettel festette a tompa fényszitálást, a napkelte, napszállta, eső utáni pára, kora ősz fényhatásait. Figurális képei is komoly készültségről tanúskodnak. Aktkompozíciói könnyedek, légiesek, szimbolikus mellékmotívumokkal hangszereltek.” Ahogy Tóth Ervin írta, a szerény művészt egymás után érték az elismerések ebben a korszakában: „Amíg élt, csak az igazán nagyok értékelték: Aba Novák Vilmos római műtermét ajánlotta fel neki, 1931-ben Barcsayval, Bernáth, Derkovits, Kmetty és Márffy művészekkel, a KUT nagyságaival állít ki, 1940-ben az UME művészeivel […] A hajdani főiskolai tanársegéd, a KÉVE nagydíjának, a »Nemes Marcell« utazási díjnak tulajdonosa, aki – a »Falu vasárnapja« című képével – a barcelonai világkiállításon – alig 30 évesen – aranyérmet nyert.” Visszatekintve már tudjuk, hogy Barzó a félbeszakadt, tragikus pályaívű 20. századi magyar festők népes táborába tartozik. Mikor 1953-ban elhunyt szülővárosában, Nyíregyházán, már több mint tíz éve nem alkotott. Utolsó önálló kiállítása 1944-ben nyílt az Ernst Múzeum épületében, éppen március 19-én. Amikor a látogatók és a művésztársak épp a megnyitóbeszédet várták, jött egy rendőr a szörnyű hírrel: a németek megszállták az országot, csoportosulni tilos. A sokkhatás után az érzékeny lelkű Barzó többé nem nyúlt ecsethez, hazaköltözött Nyíregyházára, ahol hosszú lelki és testi gyötrődés után halt meg. A torzóban maradt életműből egy-két múzeum őriz olyan villanásokat, amelyek alapján tudható, festőjük előkelő helyet érdemelne a magyar művészet történetében. A hűvösen modellált, grafikusan komponált, nagyvárosi hangulatokat megjelenítő festészetét csak az 1980-as évek után fedezte fel magának a kutatás és a műtárgypiac. Barzó olyan munkái, mint a most vizsgált múzeumi kvalitású, nagy méretű főmű, vitathatatlanul a magyar art deco legjobb képei közé tartoznak.