Bálint Endre ismeretlen, eltemetett képek, emlékek, érzések után kutatott magában, belső feszültségeit elvont jelekké transzformálta, motívumokká, színekké, melyek érzelmi világának hű lenyomatai voltak. Álomábráit kollázsszerűen rendezte el a képfelületen, ahol a vajdai transzparencia jegyében e gondolatok egymást átfedve, egymással bújócskázva jelentek meg. Képzettársításos, öntudatlan önvallomásnak hívta e módszerét. Oly fontos főművek születtek e sajátos stílus megtalálása után, mint a Csodálatos halászat (1960) az Itt már jártam valaha (1960) vagy a Groteszk temetés (1963). Ez utóbbi művét ugyanúgy a halál szorítása alatt alkotta, mint a többit, hiszen korán szerzett tüdőbaja miatt egész életútja a gyermekkor életfélelme és a felnőttkor halálfélelme közt vezetett, ám e képén az elmúlástól való rettegéshez mintegy feloldásként társul szegődött a Bálintra oly jellemző irónia. " A szomorúság volt lelki alapanyagom és az is lehet hogy a groteszk humor volt az ellenpontozója egy hosszútávon nehezen elviselhető szomorúságnak." - vallotta. A tragédiát így váltotta a komédia, csakúgy, mint e mű keletkezését inspiráló jelenetben, mikor fiatalemberként tanúja volt, ahogy a papok a temetés után osztozkodnak a borravalón.
1975-ben újraírta e remekmű gondolatait a Variációk groteszk temetésre című munkájában.
A 70-es évekre Bálint stílusa megváltozott. E szintetizáló korszakban felhasználja korábbi képei motívumait, de egyfajta érett művészi higgadtságban a jelek elvesztik kapcsolatukat az őket létrehozó indulatokkal. A művek letisztulnak, átszűrtebbek lesznek, s tartalmuk az ösztönvilág csapontása helyett már csak egy -egy gondolatra irányul. Ebben a megfontoltságban az állandó halálfélelmet is az elfogadás, a belenyugvás váltja. E tiszta önálló gondolatokat, mint táblákat illeszti össze e képben, így lesz a gondolatok összekapcsolásából hittétel. Az ikonosztázhoz hasonlító mű bal felső része a halálfélelem táblája. Itt a sötétség uralkodik. Benne az álló kapu: a kezdet, a lefelé bukó kapu a vég. E két alakzat között pereg időnk, melyet a fejünk felett lebegő sors angyala szab ránk. Az e mellett levő képrészlet viszont az életfélelemé. Itt felbukkan a Prométheusz álmából és a Szentendre nyolcadik templomából már ismert gyerekfej figura.
Ez tipikus késői Bálint motívum, melyet a cselédfolklór papírkivágós díszítései ihlettek. Ez a pattanásos fiúcska nem más, mint a fasori zsidó árvaházban nevelkedett festő. Előtte két kehely. Melyiket tartogatja számára az élet? Melyiket kell kiinnia? Egyik a szürke szomorúságé, másik a mindig okker által jelölt boldogságé. A jobb felső sarok harmadik nagy félelmét ábrázolja, az örök kérdést: át tud e menteni valamit fizikai létéből a végtelenbe, azaz művészete túléli e őt, vagy vele együtt megsemmisül. Hitét hagyva itt a művészetét jelképező szentendrei ablakmotívum a kételkedés sötétjébe zuhan alá. Az alsó sor azonban már a fenti szorongások elleni önvédelemről szól. Elsőként az okker falban és a záróköves ablakkeretben megjelenik Szentendre - művészetének gyökere, motívumainak forrása, Vajda hitet adó barátsága. A szilárdan álló ablak büszkén hirdeti e festészet örök értékét. A következő táblán az elmúlás fájdalmába odacsempészi az életet adó humort. A Groteszk temetés jól ismert ironikus pap alakjából templomtornyot épít, a tiszteletes orra alá, mint vásott kölyök utólag bajuszt biggyeszt. Pirosat, hiszen a halált pukkasztja, s így az apró csínyben ott dobog az élet. Az utolsó jelenetben aztán megtörténik a csoda. Bálint legyőzi az elmúlást. Kis János lófejcégére - mint a művész egyik első állandó motívuma, s így festészetének jelképe - a gyermekkor boldog okkersárga népligeti lovaként ágaskodva fügét mutat a halálnak. Karja szerteágazó növényi képletet tart a mohazöld végtelenbe, s hirdeti az F betűt elhagyva a mondat elejéről: "Élek a haláltól". Bálint már elhiszi, hogy az ő alkotásai, gondolatai a jövő generációiban válaszra találnak majd, s ifjú szívekben él tovább művészete, így részesül ő maga is az örökkévalóságból.
A kép nem egyszerűen a Groteszk temetés feldolgozása, sokkal több annál: ikonfalba foglalt hitvallás, egy igazán nagy festő művészi testamentuma.