Irodalom
Fényes Adolf, Cserepes István, Kontuly Béla, Zádor István festőművészek és Mészáros László szobrászművész gyűjteményes kiállítása. Ernst Múzeum, Budapest, 1932.
Ybl Ervin: Az Ernszt-Múzeum csoportkiállítása. Budapesti Hírlap, 1932. november 20.
(-ny): Fényes Adolf, Zádor István, Cserepes István és Kontuly Béla kiállítása az Ernst-múzeumban. Az Est, 1932. november 20.
- Szűcs Julianna: A „római iskola”. Corvina, Budapest, 1987.
Egy gyűjtő és gyűjteménye. Ernst Lajos és az Ernst Múzeum. Szerk.: Róka Enikő, Ernst Múzeum, Budapest, 2002.
Bizzer István: Kontuly Béla. 1904–1983. Mikes, Budapest, 2003.
Földényi F. László: „Homályba száműzve.” A vakság témája a képzőművészetben és az irodalomban. In: Az ész álma. 33 esszé. 2000–2007. Kalligram, Pozsony, 2008, 127–150.
New Realisms. Modern Realist Approaches across the Czeshoslovak Scene, 1918–1945. Szerk.: Ivo Habán, National Heritage Institute, Liberec, 2019.
A Római Iskola főműve, amelyben találkozik a novecento időtlen klasszicizmusa és a modern korszellem útkeresése. Kontuly Béla kiérlelt, múzeumi rangú főművében a 30-as évek nagy emberi, társadalmi és művészeti kérdései fogalmazódnak meg. Látás és vakság, múlt és jövő, geometria és klasszicizmus a teljesen egyedi Kontuly-féle kolorittal előadva.
Itáliai allegória
Az allegorikus tartalmú, kiérlelt kompozíció a Római Iskola csúcskorszakát képviseli. Az előtérben három figura áll egymás mellett. A „főszereplő” egy szőke hajú fiatal leány, akinek világoskék szemei a nézőre szegeződnek. Divatosan vágott frizurájához modern csíkos felső társul, összefont karokkal, rendíthetetlen nyugalommal, mozdulatlanul áll. Kezében egy szinte világítóan eleven színű vörös virág. Mellette két egymáshoz hasonló, hosszú télikabátot viselő férfi magasodik, frontálisan szembefordítva a nézővel. Mindkettejük szeme világtalanul lehunyva, óvatos, óvó mozdulattal egymás támogatják, miközben a fiatalságot szimbolizáló új nemzedék képviselőjére támaszkodnak. A Római Iskola friss tehetsége, Kontuly Béla az útját vesztett generációk talányos allegóriáját fogalmazta meg nagy méretű alkotásán.
Kontuly figuráin visszaköszön az art deco korszellem áramvonalas formaképzése. Hasonló stílusvilágú kompozíciókon szólalt meg pár évvel korábban Bortnyik Sándor a weimari Bauhaus közelségében. De míg nála a bábuszerű alakok, a metropolisz színpadán álló modern kor gépemberei (Az új Ádám, 1924, MNG) vagy a nagyvárosi magány elől a romantikába menekülő szerelmesek (Zöld szamár, 1924, MNG) maró társadalmi szatírát közvetítenek, addig Kontuly az itáliai novecento misztikusabb nyelvét beszélte. A vak férfi témáját az olasz neoklasszicizmus is jól ismerte, például Ubaldo Oppi dolgozta fel (Vak ember figurákkal, 1922), de Felice Casorati is festett portrét egy lehunyt szemű fiatal nőről (Silvana Cenni, 1922). A középső férfialakban akár a festő saját arcvonásait is felismerhetjük – lásd Pécsett őrzött önportréját (Önarckép, 1932, JPM) –, de Kontuly rejtélyes allegóriába illesztette be a zárt szemű alakokat. A vakrámán megőrzött eredeti cím szerint a vakok egy bizonyos „vörös kút” előtt állnak. A háttérben tényleg ott magasodik a piros kávájú, mediterrán köztéri kút mint a tudás, az ifjúság vagy akár az örök élet forrása. Előtte modern, art deco női alakok fordulnak egymás felé, egyikük karján kézitáska, a másik fején – archaikus módon – egy kék kerámiakorsó. A jelen és a múlt, a gyermek és a felnőtt, a férfi és a nő találkozik egymással Kontuly szimbolikus kompozícióján. A háttér mintha egy velencei kanális partjára vezetne el: sötétzöld víz fodrozódik a kiépített rakpartok között, mögötte absztrahált falsík zárja le a képteret. A Bortnyik-féle nagyvárosi geometria megtelik a Kontuly-féle színköltészet terrakottából és rózsaszínekből kevert, a tengerzöld türkizével ellenpontozott mediterrán hangulatával.
Neoklasszicizmus és geometria
Kontuly Béla művelt polgárcsaládban nőtt fel Kassán a 20. század elején. A kassai modernek körébe tartozó, de klasszicizáló Krón Jenő szabadiskolájában képezte magát a nyitott szellemiségű, pezsgő helyi művészeti színtéren. Nem véletlenül tartja sokra a két világháború közötti korszakot vizsgáló szlovák és cseh művészettörténet is. Rövid prágai kitérő után Kontuly a budapesti Képzőművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait, ahol megismerkedett a fiatal Szőnyi István körül összegyűlő új klasszicisták művészeteszményével. Az igazi fordulatot a római ösztöndíj hozta el számára 1928 és 1931 között. Az 1930-as évek elején kiforró festészete a Római Iskola meghatározó képviselőjévé avatta. Hűvös, rajzos realizmust és plasztikus geometrikus formákat használó stílusa magába olvasztotta a kor több meghatározó irányzatát, a pittura metafisicától kezdve a mágikus realizmuson, az art decón és a precizionizmuson át az új tárgyilagosságig. Ezek hatása tetten érhető a most vizsgált kép bábuszerű figuráiban és a geometrikus idomokra leegyszerűsített architektúrában.
Kontuly római tapasztalatairól az 1932-es Ernst múzeumbeli gyűjteményes kiállításán adott számot. Itt szerepelt először a közönség előtt most vizsgált nagy méretű főműve is, a rövidebb Vakok címmel. A kritikusok érzékelték hangütésének méltóságteljes komolyságát. Ahogy a tárlatról kritikát író Ybl Ervin megfogalmazta: „Figurális képei […] hatását megnemesíti a belőlük kiáradó komolyság, meghatódottság, mely szinte zenei hatású.” Stílusvilágát így jellemezte: „Nincs átmenet a színfoltok között, minden forma határozott, a színek csak a formákat töltik ki.” Kontuly monográfusa, Bizzer István írta 1932-es képeiről: „A precízen összeválogatott homogén színmező, az egymástól kemény élek mentén elhatárolódó alakzatok, a kimért, kimerevedett mozgás, mind a megkonstruáltság érzését keltették a nézőben. Olyan rendezett világmodell jelent meg, amely additív, nem hierarchikus felépítésű.” A síkszerű háttér már-már nonfiguratív kompozícióként sorolja egymás mellé és mögé a négyzetes idomokat. Egyes kivágott részletei akár geometrikus absztrakt képekként is működnének.
Látás és vakság
A látáshoz természetszerűen kötődő festészet történetében a vakok témája újra és újra felbukkan. Az evangéliumi csodákon túl leggyakrabban a vaskos humorú németalföldi zsánerfestészetben, ahol a „vak vezet világtalant” szólásmondás fanyar szatíraként jelenik meg. De a kultúrtörténetben a szeme világát elveszítő gondolkodó – paradox módon – jövőbe látóként is szerepel. Ilyen a görög mitológiában a jós Teiresziasz, aki az emberi látáson túli bölcsesség megtestesítője, hasonlóképpen az igazság istennőjéhez, aki bekötött szemmel mérlegel a jó és a rossz között. Az irodalomtörténeti hagyomány a dalköltészet ősét, Homéroszt szintén vak művészként ismerte. De említhetjük az angol eposzok szerzőjét, az időskorára megvakuló Milton is, akit Munkácsy is megfestett, ahogy nagy művét diktálja lányainak. A Nyugat nemzedéke számára már Baudelaire sejtelmes szonettje jelentette azt iránymutatást, a Vakok, amelyben az emberek a nagyváros nyüzsgésében vakon botladozva hajszolják a gyönyört. Babits tolmácsolásában: „s vakon e vad zenében / én is, az iszonyig keresve a gyönyört, / tántorgok, mint ezek”.
Charles Baudelaire
Les aveugles
Contemple-les, mon âme ; ils sont vraiment affreux !
Pareils aux mannequins, vaguement ridicules;
Terribles, singuliers comme les somnambules,
Dardant on ne sait où leurs globes ténébreux.
Leurs yeux, d'où la divine étincelle est partie,
Comme s'ils regardaient au loin, restent levés
Au ciel; on ne les voit jamais vers les pavés
Pencher rêveusement leur tête appesantie.
Ils traversent ainsi le noir illimité,
Ce frère du silence éternel. Ô cité!
Pendant qu'autour de nous tu chantes, ris et beugles,
Eprise du plaisir jusqu'à l'atrocité,
Vois, je me traîne aussi! mais, plus qu'eux hébété,
Je dis: Que cherchent-ils au Ciel, tous ces aveugles?
A vakok
Nézd őket, lelkem! oly ijesztő, bús csapat!
Mint furcsa bábok, a mosolyt ajkadra lopják.
Holdkórosak gyanánt járnak, s mélázva dobják
nem tudni, hogy hová, vak pillantásukat.
Szemük, honnan kiszállt, eltűnt az égi szikra,
minthogyha messze, föl, meredne, ég felé,
sohase láthatod a kövezet fölé
hajolva zord fejük lecsüggni vállaikra.
Így járják éjüket, a nagy sötét gödört,
amely az örök Csönd testvére. Zúg, süvölt
a Város, zeng, kacag; s vakon e vad zenében
én is, az iszonyig keresve a gyönyört,
tántorgok, mint ezek; de jobban meggyötört
szívvel kérdem: „Vakok, mit lestek ott az égen?”
(Babits Mihály fordítása)
Az olasz Giorgio de Chirico nem sokkal az első világháború kitörése előtt érkezett Párizsba, és hamarosan csatlakozott Guillaume Apollinaire avantgárd köreihez. 1914-ben festett egy talányos, korai szürrealista portrét a nagy hatású költőről, amelyen Apollinaire antik szoborként, fekete szemüvegben látható. (Nem véletlenül, hiszen szürrealista színdarabja, a Teiresziasz emlői is a görög mitológia vak jövőlátójának a nevét viselte.) A festmény később az Előrelátó portré címet kapta, hiszen az árnyképére rajzolt fehér célkereszt pont azt a helyet mutatta, ahová Apollinaire repeszlövedéket kapott pár évvel később a lövészárokban. A szürrealisták számára a vak jövőlátó – a látás és nem látás ellentéte – kiemelt szimbólumnak számított. A lecsukott szempár Chiricót más képein is foglalkoztatta. A gyermek elméje című 1914-es, szintén korai szürrealista kompozíciójában egy félmeztelen, bajszos, lehunyt szemű férfit festett meg. A freudi pszichoanalízis és az álomfejtés találkozik a felnőtté válással. (A szürrealizmus számára a nézésen túli új látás, az új nézőpont olyan központi szerepet kapott, hogy Buñuel és Dalí legendás filmje, az 1928-as Az andalúziai kutya kezdőképében is szerepet kap a szem.) Chirico így foglalta össze a festői vakságot egy szürrealista metaforában: „A költők lehetnek vakok. A festők nem, és mégis, csakis ilyen állapotban lehetnének képesek arra, hogy a minaretek csúcsáról pávatollas kalapjaikkal integessenek.” Római iskolás főművén Kontuly – a novecento mágikus modorában – ugyanilyen merész módon lépett fel behunyt szemmel, az igaz látás festői jelképeként, az új nemzedék ártatlanságára támaszkodva.
Facebook
Instagram
Pinterest
Youtube
