A LEGSZEBB KÉPCÍM
Még nem született önálló tanulmány arról, hogy a magyar művészek hogyan és mennyire tudatosan nyúltak a címadás értelmező, hangulatteremtő és figyelemfelkeltő eszközéhez. Minden bizonnyal tanulságos volna ebből a szempontból is áttekinteni az elmúlt másfél évszázad hazai festészetének történetét. Az 1800-as évek végének akadémikus művészei gyakran adtak irodalmi előzményekkel operáló, anekdotikus, nem egyszer humoros, sőt pajzán képzeteket keltő címeket kiállításon bemutatott műveiknek, így terelve a néző asszociációit a nagyobb sikerrel kecsegtető ösvényekre. Ennek ellenhatásaként a 20. század elején egyre gyakrabban tűntek fel a katalógusokban a minden tartalmi „tehertől” mentes titulusok: a modernitás hívei az olyan, tudatosan semleges címekkel, mint az „Olajfestmény” vagy a „Kompozíció”, éppen a múlttól való elszakadást hangsúlyozták, ráadásul ezzel a gesztussal azt is a nézők tudtára adták, hogy a festészet önálló, tisztán vizuális értékei nem szorulnak rá a verbalizált történetek, az epikus utalások mankóira.
Persze az új divat sem vált kizárólagossá, sőt akadt egy olyan festő a magyar modernizmus úttörői között, aki éppen anekdotizáló, egyéni címadásával aratott sikereket. Rippl-Rónai József mindenkit mosolyra fakasztó, kedvesen ál-naiv képcímei, mint az Ügyvéd vesztett per után, a Közeledik a vihar, Slésingeréknél már esik, a Virág az asztalon, beteg az ágyban, vagy a tömörségében is zseniális gyöngyszem, a Jolán, női hát nem csupán az így megjelölt művek körét, de alkotóját is sajátos színben tüntette fel: szinte látjuk magunk előtt Rippl-Rónai bajusz alatti mosolyát és szemében a hamiskás csillogást, ami – Bernáth Aurél találó szavai szerint – „átlátszó ravaszdiságot”, tudatos, pontosan kimért „ál-egyszerűséget” rejtett.
A kedves humor mellett néha az időtlen hangulatú melankólia is megszólalt a Rippl-kiálítások katalóguslapjain: elég csupán a Mikor az ember visszaemlékezéseiből él című festményre gondolni. Bár Fényes Adolf csodálatos tájképe, a Vasárnap csendje a földeken vagy Gulácsy Lajos utánozhatatlan hangulatú remekműve, a Nakonxipánban hull a hó sikere is szorosan összefügg a hömpölygő ritmusú, andalító lebegésű cím sugárzásával, mégis tagadhatatlan, hogy Pór Bertalan most bemutatott alkotása ezen a téren minden ellenfelét legyőzi.
A Vágyódás tiszta szerelemre három egyszerű szava az ember egyik, ha nem a legfontosabb törekvését, a mindenki által áhított, örök életprogramot foglalja össze szentencia szerű tömörséggel. E mágikus erejű cím olyan aurával fonja körül a képet, amely valóságos meditációs objekté, művészi talizmánná varázsolja a néző tudatában.
MODERN SZEMLÉLET, KLASSZIKUS ÖRÖKSÉG
A most bemutatott kompozíció Pór Bertalan első, 1911 januárjában megrendezett önálló kiállításán debütált a nyilvánosság előtt. A Nyolcak első tárlatának is helyet adó Könyves Kálmán Szalonban hatvanöt festmény került közönség elé, melyek közül a tekintélyes méretű Család már egy évvel korábban, az Új képek legendás kiállításán alaposan felborzolta a konzervatív műkritikusok kedélyét. Az igazi szenzációt azonban egy freskónyi méretű kompozíció jelentette: az ekkor még Aktok címen kiállított festményen három, életnagyságnál is nagyobb alak tűnik fel Michelangelót idéző beállítással, minden egyes izomcsoportot kihangsúlyozó, megdöbbentően plasztikus formaadással és visszatartott, terrakottába hajló kolorittal. A mű zavarba ejtő, döbbenetesen egyéni hangú kombinációja azoknak a stíluselemeknek, amelyek Pór művészi szemléletét alakították. Érezzük rajta a szecesszió kicsit affektált mozdulatait, a cézanne-i, konstruktív szerkesztés tanulságait, a német expresszionizmus érzelmességét, a Nyolcak, elsősorban Kernstok monumentalitásra törekvő alkotói hitvallását és leginkább azt a heroikus igyekezetet, hogy a kép a látszatvilág mélyére hatolva, valami örök igazságot megmutatva az abszolút idea fényét ragyogtassa fel.
A kívánt cél érdekében Pór a reneszánsz képi hagyományhoz nyúlt: az efféle klasszikus idézetek alkalmazása a modernizmus úttörői, Matisse vagy éppen Picasso életművében is gyakori megoldás volt. A kompozíció bal oldali nőalakjának beállítása Michelangelo a firenzei Medici kápolnába készített, a Hajnalt és az Éjszakát megszemélyesítő szobrait idézi: dús drapérián fekvő, monumentális alakja egy oszlopszerűen formált, csonka fatörzsnek dől. Ugyanez a részlet a most bemutatott tanulmányon sokkal karakteresebb képet ölt: a kép centrumába kerülő motívum láthatóan fontos volt festője számára. Szerencsés véletlen, hogy éppen a közelmúltban bukkant fel a Nyolcak periódusából származó egyik legjelentősebb Pór-tájkép, amelyen egyértelműen azonosítható e természeti részlet. A helyszínen rögzített, rendkívül lendületesen megfestett, Cézanne képeit idéző kompozíció ritka frappáns bizonyítéka annak, hogy egy apró, látszólag jelentéktelen képelem miként nyeri el végső formáját a művész elemző, képalkotó munkája által.
A most bemutatott mű a hatalmas méretű, végső változattal ellentétben nem elsősorban a testek anatómiáját, a formák plasztikáját hangsúlyozó rajzra, hanem a festői értékekre koncentrál. Az ecsetet vezető kéz laza és fesztelen mozdulatai tökéletesen érvényesülnek. Pór bámulatosan kevés eszközzel él, a gyermekrajzok redukált kelléktárát alkalmazva ábrázolja az alakokat és a táji háttért, miközben a színeket is tudatosan kordában tartja: a kubizmus híveihez hasonlóan elengedi a harsány, „locsogó” koloritot a puritán igazság szűkszavú hangsúlyozása érdekében.
ÉGI ÉS FÖLDI SZERELEM
A képen feltűnő két férfi a földi és az égi szerelem, az erotika és a plátói vonzalom megtestesítői: a középső, térdelő alak a tettre kész, heves vágyódás, míg a kép jobb oldalán feltűnő, jellegzetes kontraposztban álló figura a szemlélődő, a bálványozott szerelmét csupán távolból imádó, magányosan maradt harmadik személy szimbóluma. Vágó Csilla a művészről szóló szakdolgozatában a kép esetleges személyes vonatkozásairól is ír: „Pórt szemlélődő, csendes, visszahúzódó fiatalemberként írták le, feltehetően a szebbik nemhez fűződő viszonya sem lehetett gátlásoktól mentes. A kompozíció előterében álló férfiakt arca sematikus, de nem teljesen ismeretlen, az arc fiziognómiája, a hajvonal alapján akár a művész rejtett önarcképe is lehet. A fájó társtalanság és ennek felvállalása, kifejezése, utalhat a festmény utólagos címadására is.”
Az antikvitás bukolikus pásztori idilljét, az árkádiai lét eszményi, tiszta vágyaktól vezérelt állapotát felidéző ábrázolás Pór másik programszerű művével, a Hegyibeszéddel együtt jól mutatja, milyen mély érzelmekkel átszőtt, világjobbító vágyak fűtötték a Nyolcak egyes tagjait. Mindkét festmény az új, felfelé törekvő, emberségesebb életre szomjazó modern művész életprogramját mutatja fel: a testi és szellemi szféra vágyott harmóniáját fogalmazza meg.
A Vágyódás tiszta szerelemre a hazai modernizmus, a korai magyar avantgárd egyik legismertebb ikonja. A klasszikus hagyományból, a múzeumok patinás művészetéből merítő, mégis kortalan stílusú festmény olyan alapvető üzenetet közvetít, amelyre minden néző intenzíven reagál: a tiszta szerelem megtalálásáról, a jó élet esélyéről nyújt szimbólum erejű példázatot.
Molnos Péter