"Kádár Béla azok közé tartozik, akinek ha a képeire ránézünk, tudjuk: ezt ő festette. Ez nagy erény, de a művészetben még távolról sem minden. De ha ez az egyéni világ ugyanakkor rajzban, színben, álomszerűségben, az álmokon belüli realitásban tökéletesen megkomponált világ, akkor akkor én, e kiállítás - amint ezt a sajtóban olvastam - névtelen megnyitója, nagy tisztelettel és örömmel fogadom, mert úgy érzem, hogy éppen itt volt az ideje e kivételes érdekességű nagy művészt a jelentős, magyar és nemzetközi méretekben is jelentős festők sorába iktatni." Goda Gábor, a szakértő barát 1971-es gyűjteményes kiállításának megnyitóján elhangzott laudációjával csak egyetérteni lehet.
Ám az életmű és a festő halála óta eltelt idő néhány tekintetben módosította a Kádárról kialakult képet. Tény: aukció ma elképzelhetetlen Kádár képek nélkül, külföldi reputációja is szinte magától értetődő; és mára megtanultuk azt is, hogy sok festményét nagy biztonsággal helyezzük el "sturmos", "art decos" vagy éppen "klasszicizáló" korszakában. Ám éppen ezen a ponton kell némiképp ellentmondani Goda Gábor megállapításának. Jó, hogy a rutinszerű beidegződések idején vannak még időzített meglepetések, amelyek árnyalni képesek a Kádár-i oeuvre körvonalait. Vannak bizony olyan festményei, aminek láttán elcsodálkozunk, hogy ezt valóban ő festette. Kádár eddig kevésbé ismert, korai korszakának remekei bukkannak fel ezen az aukción, úgy is, mint számottevő adalékok egy korai, naturalista-posztimpresszionista-szecessziós periódus meghatározásához. Kádár 1906 óra van jelen a magyar művészeti életben, ekkor a Műcsarnokban és a Nemzeti Szalonban állítja ki képeit. Több művével egyszerre a Rózsa Miklós vezette Művészház első csoportos kiállításán találkozhatott a közönség 1909-ben. Szíj Béla szerint ezek a művek a szecesszió formajegyeiről és Rippl-Rónai hatásáról tanúskodnak, Tövis (vagyis Rózsa Miklós) szerint Kádár "raffinált színharmóniái, meglepően eredeti, dekoratív tehetséget sejtetnek. Formanyelve színben, vonalban egyaránt sziporkázóan szellemes és stilizáltságban nyugodt, előkelő, sohasem erőszakos. Nem virtuóz, hanem művész s ebben van fejlődésképességének garanciája."
(A Hét, 1909. Dec. 12.).
Rózsa tíz évvel később, az első gyűjteményes kiállítás alkalmával is úgy látja - amikor a festőt már a stilizált kompozíciók problémája foglalkoztatta - "hogy klasszisban is mindig feltűnő művekkel gazdagította ő is a magyar naturalista és impresszionista művészetet." (Rózsa Miklós előszava; Bp. 1918.) A Vacsora előtt című pasztellkép Kádár kedvelt motívumait előlegezi: a nőalakot és az enteriőrt. A tízes években Kádár szívesen fordul a belső terek ábrázolása felé, amelyben ölbetett kézzel ülő asszonyok rendíthetetlen nyugalommal üldögélnek. A kép modellje, (két magántulajdonban lévő, 10-es években készült tus- ill. szénrajz alapján) jellegzetes kontyával beazonosíthatóan a művész felesége, aki éppen két ember számára készíti el a terítéket. A derűs és intim hangulatot erősíti, hogy a balról szobába özönlő fény hatására a tárgyak irizáló valőr-játékba kezdenek. A festmény hátterét és kompozícióját az ajtó és szekrény, a köztük húzódó színes falsávok vertikálisa, valamint az asztal diagonálisa határozza meg; ezek nagyon finom ellenpontozásai a széktámla és a tányérok oválisai. Kádár nem alkalmaz folytonos kontúrozást, hanem csak szakadozott bíbor vonalakkal választja el egymástól az egyes kép egységeket.
Az impresszionizmus komplementer színlátása nyilvánul meg a szekrényajtó vörös-zöld, a falsáv kék-sárga felvillanásain, a tányérok vetette azúrkék árnyékokon. Még a nőalak fekete kontyába is rejt Kádár egy-két zöld-vörös valőrt. Analógiáért természetesen nem kell messzire menni, hiszen kézenfekvő, hogy Rippl-Rónai enteriőrjeivel vessük össze Kádár pasztelljét (Párizsi enteriőr, 1910. Magántulajdon), bár Kádárra nem jellemző az a kicsattanó szín-orgia, ami Rippl festményét átitatja. Kádár inkább felesége mindennapi és megszokott tevékenységére és a fény hatására egyszeri jelenéssé váló tárgyi környezetre koncentrál e ritka szépségű, korai képén.
A.K.