"Az egynapos hó (Édeskés história), Padova, 1909
Csendesen hullott a hó, furcsa karácsonyi illat járt át mindent. A berber- és olajfák gyantás illata volt ez. A nyurga fekete ciprusok és a kövér babérfák sóhajtoztak. Halkan barangolta be ez a sóhaj az egész vidéket.
A nagy pihék szállottak csendesen, befödve a házak piros-tarka födeleit.
December volt, és mégis olyan különös tűzzel villantak meg az élénkzöld veteménytáblák künn a kertben, a piros narancsok pedig vidoran pislogtak ki fehér sipkájuk alól. Úgy néztek ki, mint jól táplált apró mesegyerekek.
Halkan vallották be szerelmüket Tél és Tavasz. Margherita Fiori most is ott ült a zöld patinás százesztendős családi karosszékben és kötött - szorgalmasan kötögetett...Giacomo Fiori a közeli Cafféban itta, szürcsölgette órák hosszan a megszokott cappucinót a százesztendős Caffé Lunában, ott a parányi téren, azon az igen-igen kicsi terecskén, hol a nagy szerencse meglátogatta ezelőtt ötven esztendővel.
Mert hiszen Giacomo Fiori csak szegény farmacista volt, ma pedig gazdag,
igen gazdag. Hej! Hej! Margherita Fiori Fioretti. Te adtad ezt a szerencsét - magaddal hozva egy csomó fényes új aranyat, néhány kopott családi ereklyével együtt. (...)
Az öreg Cafféban valamicskével melegebb volt, mint künn a téren,
s a mi Giacomónk csendesen elszundikált s elfelejtett hazamenni,
mint rendesen délután négy órakor tenni szokta. A fiatal hó pedig olyan fehérre festette a környéket, mintha a gyerekek örömére cukorral hintette volna be a vidéket a jó öreg nagy természet.
- Ninetta! Édes a hó?
Így szólalt meg az öreg a szobában, hol a nagymama még mindig kötött, kötögetett, a kicsi Umbertó, a legparányibb Fiori unoka, hozzásimulva nénjéhez, a szőke babosruhás leányhoz, ki szakasztott mása volt a hajdani Margheritának, s ki most közel az ablakhoz ült, és nézte a lilás-vörös délutáni eget.- Igen! Igen! Édes! - felelte Ninetta, tekintetét rajtafeledve a háztetőkön és hamuszínű falakon.
Közben megnyílt a kis, kék kapu, melynek ultramarin színe élénken vált el környezetétől, s három rongyos figura zavarta meg az udvar nyugalmát.
- Peppino! Peppino! Mio caro Peppino! - kiáltoztak a gyerekek és nagy zörejjel, futottak le - végig a folyosókon, hangosan csapkodva be az ajtókat. (...)Peppino az udvarban játszott furcsán nyöszörgő verklijén. (...)
A verklis Peppino öreg volt és nagyon, nagyon szegény, rongyai alól kipillantott kénsárga teste, és reszketve húzódott meg a tarka foltok alatt.
Ketten kisérték a borzalmas pályán végig az öreg kintornást.
Egy szép fekete asszony, Peppino leánya, és ennek árva egyetlen gyermeke, mindkettőjük boldogsága és reménysége: Luigi.
Luigi, kiben a nagy és szép jövő képe testesült meg, a megváltás
a megtisztulás képe.
Milyen gyönyörű volt nekik ez a gyermek piszkosan, rongyosan is...
Nézzétek, most ottan áll a hólepte kertben, egyetlen garas nélkül,
éhesen és reszketve a hidegtől, de szemében már ott ragyog a makacs dac, a büszke önérzetnek halvány szikrája, mely kiragadja a nyomorból s valami ismeretlen dicsőség felé vonja.Chardin ecsetjére lenne szükségem, hogy megfesthessem ennek a kedves,
büszke kis csavargónak a képét. Föl-fölpillantottak a fehér zsalus ablakra, a leányszoba ablakára...És Ninetta jött - forró tejet hozva és egy újdonatúj ezüst lírát, megtakarított pénzecskéjét.A pénzt az öreg koldusnak adta, a tejet pedig Luiginak. (...)
A hópelyhek mind vígabban hullottak, valósággal táncot jártak a lila színű esti levegőben. (...)Mond csak, Netta, szeretnéd, ha a szerencsétlen flótás itt maradna, s együtt mennétek az iskolába minden áldott reggel?
Itt marasztom a szerencsétleneket. (...) Margherita Fiori Fioretti mondotta ezeket, a tisztes öreg nagymama, ki ezüstös szürke ruhájában a fehér udvaron úgy állot, mint egy szelíd, bánatos bibliai jelenség. Ősz hajjal környezett arcát valami fátyolos derengése egy futó szomorúságnak lepte el. Egy elfelejtett emléke a gyermekéveknek villant meg lelkében.
Elfordította tekintetét, nehogy a két boldog gyermeket megzavarja,
s letörölte a könnyeket, melyek sűrűn roskadtak szeméből.
Még most is boldogságot és szerencsét osztogatott áldott jó szíve, mint egykor régen, mikor egész fiatalságát, perzselő tüzét egy soha el nem múló bájos csintalanságnak, minden boldogságát, minden örömét - mindent, mindent egy becsületes, igénytelen farmacistának adott cserébe egy csendes egyhangú életért. Luiginak pedig olyan édes volt a mai hó, elfelejtette kolduséletét és bátor tekintetében már megvillant a büszke jövő képe."
Gulácsy Lajos
Két kép, egy novella
Pontosan öt esztendővel ezelőtt, 2002 telén, mikor a Gulácsy életmű talán legszerethetőbb főműve, a Nakonxipánban hull a hó című kép aukcióra került, már hosszan idéztem Gulácsy Az egynapos hó című írásából. A százesztendős kávéházban, el-elszundítva, csendes magányában elmerengő Giacomo Fiori és szépséges felesége, Margherita története akkor félbeszakadt, mert a festmény értelmezése nem kívánta feltétlenül a bájosan hömpölygő mese szálainak tökéletes elvarrását. De most, mikor közel egy évszázados lappangás után előbukkant Gulácsy "édeskés históriájának" második epizódja, illendő volt felidézni a történet többi szereplőjét is. Mert a kép és a novella ihletője minden bizonnyal egy közös vízió, melyben nem csupán a kávéházban üldögélő, álmodozó farmacista játszik fontos szerepet, de a nakonxipáni télben, a ropogó hóban baktató kintornás, Peppino is, aki családjával éppen a szerencsés találkozás felé halad.
A toll és az ecset poétája
Ahogy a Nakonxipánban hull a hó, úgy a most bemutatott festmény is kitűnően példázza, hogyan fonódott össze, hogyan csengett egybe Gulácsy életében a festés és az írás, a vizualitás és a leírt szöveg. Mintha csak képünkről beszélne Kosztolányi Dezső, Gulácsyról írt, 1922 szeptemberében megjelent cikkének záró soraiban: "A költő vette ki az ecsetet a festő kezéből. Máskor pedig, gyakrabban, ez a költő nyújtotta oda neki, hogy fessen." Ez a műfajok közötti önfeledt és minden gyötrő gátlástól mentes, természetes közlekedés teremthette meg az a helyzetet, hogy Gulácsy első méltatói szinte kivétel nélkül az irodalom térfeléről, s nem a hivatásos műkritika oldaláról érkeztek. Gulácsy festményeinek poétikus hangulatában, a képekből kibontakozó különös históriák szereplői között a költők otthonosabban mozogtak, mint a festészet felkent kritikusai: önfeledten bolyongtak a mesék, legendák és drámák fantáziaszülte kulisszái között, s élményeik szinte magától formálódtak irodalmi művé, verssé, novellává. Gulácsy inspiráló impressziói korántsem voltak tisztán festői élmények: szabadon szárnyaló, sokszor összefüggéstelenül tévelygő fantáziájából, tudatvilágának mélyéből bukkantak elő. Festménnyé, novellává formálódtak, vagy, mint vizsgált képünk is bizonyítja, a belső élmény mindkét műfajban alakot öltött.
Álom és vízió határán
A szokatlanul magasan futó horizont alatt áttetsző kékek, halovány barnák és omló fehérek gondosan megmunkált szövedéke bontakozik ki, felette élénk színfoltokkal jelzett apró, meseszerű házak sorakoznak. Gulácsy legtöbb művére jellemző módon a megfestés minősége a nézőt rögtön elemeli az ábrázolt látvány, a letapogatható formák világától. Egy álom könnyen tovasuhanó illúziója vetül elénk: az egymástól jól elkülönülő, lebegő puhasággal, súlytalan mozdulatokkal vászonra tett, zömében vízszintes ecsetvonások együttese nem a fizikai valóság egyszerű illúzióját nyújtja, hanem a belső vízió visszaadására törekszik.A tudatosan alkalmazott rajzi "hibák" és autonóm torzítások is arra szolgálnak, hogy az ábrázolást elemeljék a konkrét valóságtól és az álom, a szabad vízió dimenziójába helyezzék. E módszerről így írt maga a festő: "A kép egyes részei kidolgozatlanok maradnak, torzítanak, esetleg rajzhibásoknak látszanak
ez nemhogy hibája, de legnagyobb értéke a képnek, erre a hatásfokozásra már bizonyos mértékben rájött Giotto és Giorgione is, akik már szándékosan bizonyos hanyagságot is megengedtek festményeiken maguknak"
Az évszázados lappangás után előbukkant Úton az egynapos hóban című alkotás az időtlen hangulatok, távoli emlékek, elvágyódó érzések képe - Chagall műveinek rokona. Látva a festményt és olvasva az inspirációt adó víziót szavakban is megfogalmazó novellát, Kosztolányi Dezső gondolatai rémlenek fel: "érzem, hogy költő és úr, ki az utolsó etikettről nem feledkezett el... Költő, ki ecsetjével verseket festett, és céhbeli volt az írók között is."
Molnos Péter