Ha gondolatban végigtekintünk Gulácsy lenyűgözően gazdag életművén, meglepődve tapasztalhatjuk, hogy a csendélet műfaja szinte alig van képviselve benne. Szabadon szárnyaló, a köznapi összefüggéseknek fittyet hányó fantáziája sokkal inkább vonzódott a poétikus hangulatot árasztó, különös históriák elmeséléséhez, furcsa, bizarr szereplőkkel népesítve be maga teremtette festői világát. Tünékeny formái egy sosemvolt univerzum kulisszáit varázsolták a néző elé, aki - ha enged a látvány csábításának - maga is részese lehet az elbűvölő történeteknek.
Az Utolsó rózsák című festmény mégis csendélet: asztalon fekvő néhány szál virág, s egy váza apró, szinte jelzésszerű részlete tűnik fel rajta. Ám ismerve festőjének emberi karakterét, a transzcendens, szakrális tartalmakhoz való intenzív vonzódását és természetesen a kép hátoldalán olvasható - az alkotó által adott - eredeti címet, biztosak lehetünk benne, hogy e látszólagos esetlegességgel elhelyezett virágok látványa mögött rejtett üzenetek gazdag együttese bomlik ki.
Gulácsy ébren álmodó lelke, szimbólumokra, archetipikus jelképekre és irodalmi utalásokra fogékony alkotói habitusa korán rátalált a rózsa páratlanul gazdag rétegeket magába olvasztó motívumára. Legfontosabb művei közül jónéhány már címében is utal a virágok királynőjére, közülük a Rózsalovag és az 1904-ben készült Dal a rózsatőről talán a legismertebbek. A mindeddig csupán egy régi katalógus lapjairól ismert Utolsó rózsák ebbe a sorba illeszthető: alig néhány motívumot felsorakoztató kompozíciója az értelmezési lehetőségek végtelen tárházát rejti magába.
A rózsa az európai civilizáció egyik legrégebbi és legösszetettebb jelentéssel bíró szimbóluma. A felkelő napot, a hajnal fényét idéző színe már a klasszikus görög kultúra idején az égi istenekkel kötötte össze, illata és a belőle nyerhető rózsaolaj gyógyító ereje a mitikus világkép egyik alapvető jelképévé avatta. A görög-római mitológia szerint akkor virágzott először, mikor Vénusz megszületett a tenger habjaiból. Köznapi tulajdonságai idővel szakrális tartalommá nemesedtek:
a nyugati kereszténység gondolatkörében kezdetben szorosan összekapcsolódott a mártíriummal, a megújulással és az újrakezdéssel, s a korai századokban Krisztus, majd Mária szimbólumává és attributumává vált. A gótikus katedrálisok rózsaablakai jelzik, hogy a keresztény világképben egyenesen központi jelképként alkalmazták, a mindent átható akarat, a világmindenséget kormányzó erő testesült meg benne. Széles körben elterjedő kultuszát látva nem csoda, hogy
a címertanban is az egyik legnépszerűbb vizuális kellékké vált: a 15. századi Anglia évtizedekig tartó csatározásai ezért vonultak be a történelembe a rózsák háborúja néven, hiszen az egymás ellen hadakozó York és Lancester családok címerei fehér, illetve vörös rózsát hordoztak. A reneszánsz idején rendkívüli módon gazdagodtak a rózsához kötődő tartalmi rétegek, s közöttük fokozatosan hangsúlyosabbá vált
a profán, világi értelmezés: a rózsa a szépséghez, a harmóniához és a nőiesség fogalmaihoz közeledett, és így lassan visszaszerezte egyik legősibb jelentéstartalmát. Egyre gyakrabban használták Vénusz, a fény és a termékenység szimbólumaként, s a modern korokban is inkább ez az asszociációs irány vált dominánssá. Madách Az ember tragédiája című művében, a Falanszter szín egyik jelenetében az utolsó rózsa az öncélú szépség szimbólumaként jelenik meg.
E gazdag jelentéstartalom természetesen csak a lehetőségek tárházát villantja fel, s hibát követnénk el, ha a szimbólumok mechanikus kibontásával kísérelnénk meg a mű elemzését. Közelebb kerülhetünk a valódi értelmezéséhez, ha megpróbáljuk felderíteni azokat az irodalmi forrásokat, melyek Gulácsyt a mű elkészültének idején inspirálhatták. A Műcsarnok 1906 téli tárlatán szerepelt Gulácsy "This is the Last Rose of Summer" című alkotása, mely minden kétséget kizáróan a 19. századi romantikus ír költő, Thomas Moore népszerű versére illetve dalára utal. Könnyen elképzelhető, hogy a most bemutatott mű megalkotásában e költemény is inspiráló szerepet játszhatott, de az ebből nyert impulzust átszínezte a festő sajátos világszemlélete: nem másoktól kölcsönvett jelképek által jelenítette meg saját világát, hanem éppen, hogy intim, egyedi létezése tükrében - többszörös fénytörés által - bontakozik ki a külső világmindenség.
Az Utolsó rózsa delikát színkezelésével, érzéki felületalakításával, a lazúros és tömör foltok izgalmas ütköztetésével önmagában, tisztán festői eszközeivel is elbűvöli nézőjét. Ám biztosak lehetünk benne, hogy a képen megjelenő, ábrázolt valóság csupán tünékeny burok, mely mögé pillantva az értelmezések ezer szálra bomló gazdagsága bújik meg. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha az asztal lapján megadóan heverő, szirmukat bontott rózsaszín virágokban,
s a felettük emelkedő, erőtől duzzadó, vitalitást sugárzó bimbós rózsaszálban tetten érjük Gulácsy életének centrális, inspiráló konfliktusát. Az Utolsó rózsák című kép elsősorban a férfi és nő közti kapcsolat szimbóluma, s így e néhány hanyagul odavetett virágszál látványa mögött valójában az égi és földi szerelem, a szellem és az erotika, vagyis az emberi élet legalapvetőbb kérdései bújnak meg.
Molnos Péter