Tihanyi 1912-ben
Fennmaradt képeinek tanulsága szerint Tihanyi Lajos pályájának kitüntetett szakasza volt az 1912-es esztendő. Életművének egyetlen más évében sem született ennyi festménye, s műveinek kvalitása is azt mutatja, hogy ez a periódus alkotta egész munkásságának legerősebb időszakát. Ekkor készült többek között legismertebb - Greco és Kokoschka hatásáról árulkodó - önarcképe, valamint a londoni Korda-gyűjteményből hazatért Bölöni-portré is. E kitűnő arcképek és a néhány megdöbbentő expresszivitású aktos kompozíció ismeretében is kétségtelen, hogy ebben az esztendőben Tihanyi a tájkép műfajában alkotta meg legjelentősebb, legkiforrottabb képsorozatát.
Az 1912-es évhez kötődik Tihanyi több jelentős kiállítása is. Májusban nyílt meg a kölni Sonderbund óriási nemzetközi tárlata, mely azon túl, hogy Van Gogh műveinek valaha volt egyik legbővebb, mintegy 125 művet felvonultató bemutatóját adta, a nemzetközi szekció keretében a közönség elé tárt egy reprezentatív magyar válogatást is. Tihanyi egy ma is magántulajdonban lévő portréval, Miklós Jenő arcképével szerepelt a tárlaton.
1912 augusztusában nyílt meg a Nagybányai Jubiláris képkiállítás, mely a pályakezdő évek művészi terméséből mutatott be két alkotást, míg a Nyolcak harmadik, az év végén megrendezett tárlata már inkább a jelent, a festő legfrissebb törekvéseit, az elmúlt év művészi termését tárta a közönség elé. Mivel a bemutatott tizennégy festmény mintegy fele tájkép volt, könnyen elképzelhető, hogy a most bemutatott alkotás is szerepelt a tárlaton.
A trencséni képek
Az 1912-es év Tihanyi életében nem csupán a kiállítások tekintetében alakult sikeresen, de a tanulmányutak terén is új élményeket, inspiráló utazásokat hozott. Egy ebben az időben készült tájképének és néhány aktrajzának tanulsága szerint eljutott Firenzébe is, de az igazán maradandó impressziókat felvidéki utazása jelentette számára. Bár írott dokumentumok, levelek vagy visszaemlékezések nem tudósítanak erről az epizódról, a fennmaradt képek és a festő sajátkezű műlistája alapján biztosan állíthatjuk, hogy jó pár - eredményes alkotómunkával eltelő - hetet töltött Trencsénen. A Vág folyó két partján, a Fehér-Kárpátok lábánál elterülő város több magyar festő alkotásain is feltűnik. 1870 körül Ligeti Antal a trencséni vár festői romját választotta itt készült képe témájául, melyen a gazdag történelmi hagyományra való utalás a táj lenyűgöző romantikájával párosult. Nemes Lampérth József életművében szintén feltűnik az igéző fekvésű felvidéki város részlete. A szokatlanul élénk színekkel megoldott akvarell témája és nézőpontja szinte azonos Tihanyi festményével: mindkét képen a várhegy oldalán állva, az apró, nyeregtetős házak felett tekinthetünk le a Vág völgye felé.
Cézanne nyomában
A Nyolcak 1912-es, harmadik kiállításának katalógusában Tihanyi néhány bekezdés erejéig összefoglalta művészi hitvallását: "A festő teret akar a vásznon érzékeltetni, melyben tárgyak vannak. A tárgyak határát a tér szabja meg, amelyhez alkalmazkodnak. Ezen alkalmazkodás következtében az objectumnak nincs szorosan megszabva a határa. (
) De mivel a kép tárgya szorosan egy a környezetével, ezért kell együttesen felfognunk mindkét substantiát
"Tihanyi tehát - Cézanne nyomdokain haladva - most bemutatott tájképén sem a látványélmény puszta visszaadására törekedett, hanem elsősorban a tér és a kompozíció elvont problémáit tartotta szeme előtt. A formák torzulnak, a síkok és vonalak hajlása és iránya mind úgy módosul, ahogy a kép autonóm szerkezete megkívánja. Tihanyi témaválasztása is a kompozíció tömörítését szolgálja: a meredeken lejtő út, a kép függőleges középtengelye felé mutató egyenesek - a mellvédek, kapaszkodók és ereszcsatornák terelővonalai - szinte "beszippantják" a nézőt a kép örvénylő terébe. A festmény bravúros kolorisztikus megoldásának csúcspontja a kompozíció centrumába helyezett csattanó színtalálkozás: a zöld lomb, a világító fehér oromfal és a vörös tetősík hármasa mágnesként vonzza a tekintetet.
A Kisvárosi utca című képre tökéletesen illenek Relle Pál, a Nyolcak egyik leglelkesebb támogatójának 1911-es, a művészcsoport második kiállítása alkalmával az Egyetértés című lapban írt sorai: "Tihanyi Lajos egyike a legkomolyabb magyar koloristáknak. Szín, valűr, rajz nála mind egy nagy festői probléma megoldásához szolgálnak. Mindent egyszerre, együtt lát, és sohasem pihen el annyira részleteknél, hogy közben az egészet elfelejtené. Kiállított tájképe a szintézis harmóniája, a mindent magába olvasztó kép."
Egy gyűjtemény a "kizökkent időben"
"Ritka az a kivétel, s általában a 'kizökkent idő' következménye, amikor kisebb anyagi erővel is lehet műalkotásokat gyűjteni, ha a 'terep' váratlanul szabaddá válik." Mravik László megállapítása, mellyel a magyar műgyűjtés történetét feldolgozó tanulmányát indítja, tökéletesen illik a most bemutatott kép egykori tulajdonosára. Horváth Béla (1930-1995) művészettörténész az 1945 utáni műgyűjtés egyik rejtőzködő, mégis jellegzetes alakja volt. Miközben neve Kernstok Károly és a Nyolcak művészcsoport elmélyült kutatójaként vált ismertté, a hatvanas évektől a legnagyobb titokban fejlesztette gyűjteményét. Elszánt munkával, nagy nélkülözések árán összegyűjtött, modern szellemű festményeit kollégáinak sem mutatta meg, így kollekciója a legutóbbi időkig a művészettörténész szakma előtt is ismeretlen volt. A avantgárd korai éveire, a magyar fauve-ok és a Nyolcak tagjaira koncentráló festményanyagban Kernstok mellett Márffy, Berény, Czigány és Tihanyi remekművei, közöttük e kiemelkedő kvalitású tájkép adta meg a legfontosabb hangsúlyokat.
Molnos Péter