„Anna Margit egyszerre volt egy művész társa, maga is művész, nő és zsidó; örökösen ezzel az összetett helyzettel szembesült. Mindez arra késztette, hogy kutassa, ki is ő voltaképpen” – írta Körner Éva.
Anna Margit festői pályája során, sok más kortárs festőnőhöz hasonlóan, megtapasztalta a mellőzöttséget, a szakmai megbecsülés hiányát. Ha kaptak is elismerést, a nőiességük megkérdőjelezésével szembesültek az intellektuális pályát választó nők. Pedig Anna Margit egész külső megjelenése magán viselte a nőiség jegyeit, attribútumszerűen jelenik meg önarcképein a nyaklánc, a medalion, és más művészek is így jelenítik meg őt.
Autonóm képalkotása nemcsak formai szempontból vált egyre nyilvánvalóbbá, hanem különleges témái által is: lényege az önmeghatározásra tett kísérletek sora. Ez nemcsak a művészettörténeti és kulturális tradíciók direkt megidézésével valósult meg, hanem önarcképein keresztül saját arcának és olykor testének egy az egyben képbe történő transzformálása által. Anna Margit önmeghatározásának fontos eszköze volt az önarckép. Fiatalkori, Ámos mellett töltött korszakának 14 évében igazi nőként, az önmagáról készült ábrázolások hosszú sorában szinte minden jelentősebb női szerepben megmutatkozott. Képein van, ahol ő a hűséges társ, van, ahol buja szerető, van, ahol ő a hiúság maga, van, ahol a démoni nő, és van, amikor testét a féltés járja át, s olyan is, amikor megroppantja a gyász. De ne feledjük, hogy Anna Margit 15 éves vidéki kamaszlányként egyedül érkezett Budapestre, hogy festő legyen. Ámos Imrével nagyon hamar egymásra találtak, és 17 éves korában már össze is költöztek. Csak a festészetnek éltek, de nagy szegénységben, így a szinte még gyereklánynak nagyon hamar fel kellett nőnie. A nehéz élet betörte, valódi nő lett, ám a meg nem élt gyermekévek valahol mégis benne maradtak elbújva. Önarcképein mindig mélyen, néha már fájó őszinteséggel vallott önmagáról, és amikor csintalan gyermeki hangulat tört fel belőle, ahogy önfeledten az ágyon ugrált, akkor az is ő volt, és meg kellett örökítenie. Így csinált képein magából balerinát, kötéltáncost, akrobatát, vagy csak egyszerűen meztelenkedett, vagy éppen piros pizsamában az ágyon fekve pózolt. A gyermeki kedélyállapot látszólag könnyedebb megragadása ellenére ezek az önábrázolások nagyon is mélyek, magukban hordozzák az elszalasztott gyerekkor tragédiáját.
Tótágas című műve is ebben a bohókás, keserédes életérzésben fogant. A képen az albérleti szobájukat látjuk, hiszen 1936-tól a természetben, a külső térben zajló történések helyett egyre nagyobb szerepet kapott művein a belső tér: az alakokat, önmagát parkok helyett enteriőrökben ábrázolta, amit néhány bútor, lámpa, óra, tükör jelez. Bár továbbra is papírra festette műveit, a színek erőteljesebbé, élénkebbé váltak. Ezen a képen is egy otthoni, hétköznapi jelenetet örökített meg, amit a festmény színvilága is érzékeltet, hiszen szakít a „sötét idők” komor színvilágával. Az e periódusban készült munkáik közös meghatározó eleme a maszkok megjelenése. Már Ámos első ismert festményein is feltűnt az Ady-maszk (Önarckép Ady-maszkkal, 1930; Tél, 1930). Ez a maszk lakásuk fontos dísze volt Anna Margit élő maszkjával együtt, amely a festőnő számos művét inspirálta. Beillesztette a kompozícióiba, legtöbbször önarcképeibe, de nem mint csendéleti kelléket, hanem gyakorlatilag a személyiségét duplázta meg arcának a közvetlen lenyomata, mintegy kép a képben motívum, az igazi arc helyettesítőjeként kontrollálja a látottakat. Ezen a képen is Anna Margit élő maszkja jelenik meg a háttérben a falon egy festményének a részlete mellett. A mű középpontját (csakúgy, mint a Kötéltáncosnő Szentendrén című képen) az ágy uralja, s az ágyban a csábító, szinte akrobatamutatványt végző nő. A nőiesség kibontásával Anna Margit új irányzatot nyitott a festészetben.
Még csak 25 éves ekkor. Rózsaszín ruhájában, kezére támaszkodva tótágast áll az ágyon, és így, fejjel lefelé figyeli a szobát, a világot. Erről a helyzetről önkéntelenül is Örkény István Arról, hogy mi a groteszk című egypercese jut az eszünkbe: „Szíveskedjék terpeszállásba állni, mélyen előrehajolni, s ebben a pozitúrában maradva, a két lába közt hátratekinteni. Köszönöm. Most nézzünk körül, adjunk számot a látottakról. Íme, a világ fejtetőre állt.” És Anna Margit számára is az egész nyomorúságos kis szoba a feje tetejére állhatott. És miután az ember telhetetlen, lehet, hogy még tovább bámészkodott így, és most már egész szerencsétlen világát akarta a fejére fordulva látni.
A Tótágas groteszk önarckép, ritka kincs a magyar művészettörténetben. Különlegességét az adja, hogy már e fiatalkori munkájában is kibontakozik Anna Margitnak az az attitűdje, hogy lerázza magáról a konvenciókat: az elődeihez képest máshogy akarja láttatni a környezetét és máshogy önmagát. Ez a folyamatos egyedi útkeresés az, ami elvezeti majd őt később a senkiével össze nem téveszthető sajátos stílusához, a bábuk világához. S e képre igazán találók Kállai Ernő sorai: „Anna Margit teljesen sajátságos, sőt művészileg fölöttébb lebilincselő tehetség. […] Anna Margit művészileg még bizonyos mértékig fölébe is kerekedik a férjének, amennyiben művei könnyedebb, játékosabb fantáziára utalnak, amely rajzban különösen temperamentumának megfelelően, néhány bátor vonalban vagy egyszerű, tiszta színfoltban fejeződhet ki. A lapokat a forma és a megvalósítás tekintetében egy gyakran egyenesen meghökkentő, szeszélyes, szertelen és kecses hóbortosság jellemzi, de időnként tömör erő és nagyvonalúság is. Ennek következtében az értő szemlélődő számára nem jelent nehézséget Anna Margit humoros vagy meghökkentő rajzi fantáziaugrásaiban, grafikai csínyeiben felfedezni a mélyebb értelmet, a szív gyakran furcsán álmodozó és melankolikus költészetét.”
Kolozsváry Marianna