"A néma falu és a beszélő temető" és ehhez hasonló szenzációéhes cikkek jelentek meg a sajtóban 1929 nyarán. Akkoriban derült fény a tiszazugi arzénes asszonyok hátborzongató esetére, mikoris tömegesen mérgezték meg családtagjaikat, főleg férjeiket, egy jobb élet vagy az örökség reményében, de sok esetben csak egy fiatal szerető miatt kellett férjuraméknak a halálos italból kortyolni.
Az arzént a halottakban kimutatták, a sokszoknyás, fejkendős asszonyokat felakasztották vagy börtönbe vetették. Ennyi a történet. De dőreség lenne azt hinni, hogy Román György ez esetben csak illusztrátor, vásári "képregénymesélő", szegényes fantáziánkat tupírozó valaki. Ez a mű ugyanolyan személyes, ugyanolyan mély élményekből fakadó, ugyanolyan drámai és fontos, mint bármelyik fő műve, például a jól ismert "A nagy légypapír" (1972).
Úgy ragadja meg Románt ez a rémisztő téma, mint a halállal incselkedő, iszonyodni vágyó gyermeket a városligeti panoptikumban a porszagú viaszfigurák látványa, ahol Frigyes német császár gégerákjától vagy éppen Haverda Mariskától, a női gyilkostól lehetett viszolyogni. Más képén is feldolgoz ilyen sötét borzadályt (Tiszaeszlár 1930), de itt a hír, a valós eset csak trambulin, melyről elrugaszkodva álmai, emlékei rémisztő terepére repülhet. "Az élet megpillantott valóságai váltják ki belőlem az álom képét felidéző írtózást" - írja önéletrajzi művében. És a kép hátterében a tiszai tájra legkevésbé sem jellemző magas bérceket látva érezhetjük, hogy a képzelet világába kerültünk, az üveghegyeken túli, józsefvárosi, kételyektől, félelmektől terhes sötét szobába.
Mint ismeretes Román György gyermekkorában megsüketült, s a beteg kisfiú furcsa világszemléletét átjárta a félelem. Így vall erről: "A siketnéma emberből minden elvontabb fogalomnak a megértése hiányzik.. S mégis az elvont fogalmak kifejezését választottam mesterségül..Csakhogy bennem az elvont misztikummá alakult, vagyis fenyegető rémmé." Információ hiányában a gyermekben a meg nem nevezett fogalmak rejtélyes, titokzatos dolgokká váltak, szívszorító félelmekké, melyek elkísérték felnőtt korában is.
Hát így jelenik meg a kölyökkor józsefvárosi szobájának viszolygó emléke a tiszazugi dráma színhelyéül. Az alföldi petróleumlámpával világított helységet nézve elénk tárul a "sötét utca mélyén megbúvó" budapesti lakás, hol "barna állatok módjára gunnyasztottak a bútorok" és "beteges sápadtságú gázégő" pislákolt és az egész úgy tűnt "mintha egy vakondok bútorozta volna be fénytől, naptól, levegőtől minél távolabb".
"Annak ellenére, hogy férfikoromban átmentem hét poklon, a gyermekkori élmények teljes intenzitásukkal, aktualitással maradtak meg bennem" -írja Román. A Tiszazug esetében ez a konkrét élmény - mely az "ellentmondást nem tűrő megörökítést" követeli - édesapja betegsége. A kendős parasztasszonyok sematikus figurája mögött sokkal valósághűbb a fekvő tüdőbeteg apa és az őt ápoló anya alakja. "Kettejükre visszagondoltam, úgy jelent meg a kép, mint pamutszerű barna félhomályban anyám ott ül apám ágya szélén és a beszélgetésből csak annyit látok, értek, hogy apámnak a paplanra hajló bajusza gyöngén mozog"- emlékezik a festő. Ez volt az ő tiszazugi drámája: beteg gyermekként félni egy érthetetlen helyzettől, az ismeretlentől, érzékeny idegrendszere ha nem is értette, de érezte a bajt. Ő és családjának félelme elevenedik meg a képen az ajtóban álló, feszülten váró, aggódó arcokon: mi lesz, ha meghal a családfenntartó? Mi lesz velük?
Ezt a bizonytalanságot sugalló élményt rettegéssé mélyítette a fogyatékos fiú értelmezésében "vészt, bajt, lidércnyomást, fenyegető rémet" jelentő bajusz látványa. Részlet önéletrajzából: "...eltorzító képzeletből kiindulva testesíti meg előttem a betegséget, mintha csak a bajusz volna a betegség melegágya, fészke."
Fényévnyi távolságra a riportkép műfajától, azért nagyon jelentős ez a festmény, mert lelkének szinte minden iszonyata felkavarodik ebben az intenzív élményben. Íme a következő: "A hosszú bajusztól..való félelemhez a későbbiekben a házassági együttéléstől való írtózás is csatlakozott". Az arzénes gyilkosok gondoskodó színjátékában festi meg a férj-feleség kapcsolatról alkotott véleményét a magányos művész: "Az egyik fél betegen fekszik, a másik ápolja..ilyennek éreztem a házasságot hosszú évekig..S ezzel ellentétben zordnak, keménynek, tisztának, bátornak, okosnak a magányt, ridegnek, küzdőnek, elszántnak, bátran verekedőnek a magányos ember életét".
Úgy érzi a párkapcsolatban az ember, mint a lassan adagolt méregtől elgyengül, tompává, kiszolgáltatottá válik. Román azt vallja: "Magányos, rideg zsoldos katonáéhoz hasonlítson a művész élete, ha azt akarja, hogy a benne lakó emberszeretet a műveiben nyerjen területet. Gyöngédség, párnák, szép függönyök, szőnyegek.. elvinne az ördög, ha ilyen körülmények között kellene élnem".
A befele forduló festő gyermek és felnőttkori félelmei úgy sorakoznak a képen mint a méreggel teli fiolák a parasztszoba polcain. Soha el nem apadó, ezerszer átélt kínok, álmok mérgezik arzénnál is erősebben a lelkét, s ha múlna is az iszonyat, akkor sem menekülhet, mert az edényekben már gyűlik újra a gyilkos nedű, hiszen ott ázik már a sárga légypapír.
Román György művészetének első szakaszára jellemző, hogy a környezet jelenségeit a kegyetlen, borzalmas, "beteges" oldalukról ragadja meg. Igaz, brutalitásnak, gyilkolásnak, szörnyűségeknek éppenséggel nem volt híján a kor történelme sem. Így a politikai eseményekre válaszoló képek nem is lehetnének másmilyenek. A nemrégiben elkészült oeuvre-katalógus szerint négy ilyen műve született: Tiszaeszlár /1930-as évek/, "Anatómiai lecke" /1946/, Kék Hitler /1946/, Tiszazúg /1948/. Azonban a felsorolt narratív kompozíciók közül a Tiszazúg az egyetlen, amelyen bár ugyancsak a visszataszító, vérfagyasztó részletek halmozásával akarja kifejezni és kiváltani másokban a borzalmat, s így lépni az erkölcsi megtisztulás felé, de ezen átszűrődik saját személyes drámája is.
K. M.