"A legkevésbé tisztázott probléma, és sokak számára a legnagyobb rejtély: Farkas István művészete. Egy egész világot épített fel semmiféle más piktúrához sem hasonlítható képekből. Álomszerű valóság és valóságszerű álom muzsikája cseng belőlük
" Nyilas-Kolb Jenő a kortárs kritikus elfogódottságával mutatott rá Farkas István művészetének zavarba ejtő jellegzetességére: képei taszítva vonzzák a nézőt, nem a szemet, hanem a lelket ejtik rabul.
Művészete társtalan, képeiben felsejlő személyisége enigmatikus, élete fojtott titkokkal teli, annak ellenére, hogy festővé érésének külső, látható állomásai szinte tipikusnak nevezhető pályáról tanúskodnak. Nagybánya és München után az ő életében is Párizs jelentette a továbblépést. A tízes évek legmodernebb irányzatának szellemi központjában, a kubizmus elkötelezett híveit felvonultató Académie La Palette-ben folytatta tanulmányait. Le Fauconnier és Metzinger iránymutatása mellett együtt tanult többek között Ozenfant-al, Chagallal, Léger-vel, valamint két honfitársával, Csáky Józseffel és Szobotka Imrével. Gyermekkori barátja, Réth Alfréd kalauzolta el Franciaország és az akkori világ művészeti életének központjába. Az első, csaknem három évig tartó párizsi korszaknak a világháború vetett véget. A katonai szolgálat és a hadifogság után Farkas Budapesten telepedett le, ám a várt művészi sikerek elmaradása miatt 1925-ben visszatért Párizsba. Felelevenítette kapcsolatait egykori, La Palette-beli kubista barátaival, az Apollinaire köréhez tartozó André Salmon íróval és a francia festőtársakkal is. Közös kiállításokon szerepelt többek között Braque-al, Derainnel, Dufy-val, Foujitával, Matisse-sal, Picassóval és Giacomettivel. A vezető párizsi művészeti lapok sorra hozták műveinek reprodukcióit, a tárlatok kapcsán megszületett elismerő kritikákat. A kortárs, francia művészeti írók kivétel nélkül elismeréssel méltatták munkáit: az École de Paris egyik vezető festőjének kiáltották ki. Idővel a műgyűjtők megbecsülését is kivívta. A modern francia építészet két kiemelkedő jelentőségű alakja, Auguste Perret és Le Corbusier mellett, többek között a korszak egyik legnagyobb amerikai gyűjtője, Chester Dale is számos művét megvásárolta. Látszólag tehát egyöntetű siker övezte működését, Párizs befogadta, művei azonban éles ellentétben állnak az École de Paris jellegzetes, formai problémákra koncentráló, franciás könnyedségével. Farkas művészetének is az adja legerősebb vonását, mely a magyar festészet legjelentősebb műveiben közös nevezőt teremt: a képekben testet öltő drámaiság.
A Tengerparti séta érzékletesen példázza mindazokat a művészi értékeket, melyekhez Farkas a harmincas évek első felében eljutott. Nyilas-Kolb Jenő találó szavai szerint e képek "mind arról tanuskodnak, hogy a festő a hétköznapi lét mögött egy titokzatos jelentőségű másik világot lát és színeinek hangszerén ennek a transzcendentális világnak eseményeit szólaltatja meg. A néző képzelete szárnyat kap. Tudatalatti sejtések, ösztönök, vágyak kavarognak a színpadon
"
Farkast nem a látványvilág változó felszíne érdekelte, szemével mindenütt a dolgok, események, szituációk mögött felsejlő titkokat, a homályosan derengő drámát kereste. A Tengerparti séta című képen a megemelt, ívesen görbülő, fenyegetően magasodó horizont egy álomszerű, fantasztikus színpad kulisszáját zárja le, melyen egymástól elszigetelve sorakoznak egy költői színjáték kellékei: a művész álomszerű, víziókkal teli világának szereplői. Ez az irracionális, szürreális hangulatú tér, időtlenséget sugárzó kompozíció, a súlyos csend teremt rokonságot Farkas István festménye és az olasz scuola metafisica művészei, elsősorban Giorgio de Chirico művei között.
Farkas látszólag kevés festői eszközt használ, kompozíciója tömör, színhasználata erősen redukált. Ám képe mindennél jobban bizonyítja, hogy sokszor nincs zavarba ejtőbb, nincs nyugtalanítóbb, mint az egyszerűség. Szemünk nem pihenhet meg egy-egy csendes, mellékes részleten, figyelmünk mindig a drámai lényegre összpontosít. A Tengerparti séta is végtelenül koncentrált, egyszerű képi eszközökkel megfogalmazott üzenet, mégis, vagy talán éppen ezért, kimondhatatlanul sokrétű.
A festői felület minden apró részletén kitapintható Farkas személyes kézjegye, jellegzetes ecsetjárása. Az inkább megtörő, mint lágyan hajló körvonalakban, a foltok belső ritmusában és a tenger furcsa, valószínűtlen lilájában éppen úgy, mint az olyan, szinte az aláírás egyediségét hordozó motívumokban, mint a jobboldali nőalak erősen artikulált kesztyűje, az élesen felvillanó sárga kalap és a maszkszerű arcok. A Tengerparti séta koloritja szintén Farkas, senkihez sem hasonlítható festői stílusát illusztrálja: "Színvilágának határa gyermeki darabosságtól a tündéri átszellemültségig terjed." - írta képeiről Nyilas-Kolb Jenő.
Farkas István Tengerparti séta című képe a teljes ismeretlenségből bukkant elő, egy kiváló kvalitású művel gazdagítva a XX. századi magyar festészet egyik legtitokzatosabb, legértékesebb életművét. Sejtelmes hangulatát, rejtélyeket sugalló képi világát a festő első monográfusa találóan foglalta ihletett szavakba:
"Néha az az érzésünk, hogy titkolózó kispolgárai, árva vén női, gyanús külvárosi alakjai is mintha egy akvárium irrealitásában élnének. Bizonytalanul imbolyognak, mereven suhannak, tanácstalanul libegnek, s minduntalan beleütköznek a végzet üvegfalába."
Molnos Péter