Szerelmi játék és az élet örök körforgása
A Tengerihántás pontos témája, a látvány „mögött” felsejlő, rejtett tartalom többek között Arany János azonos című, 1877-ben írt balladája alapján rekonstruálható. A költemény második versszakában az alábbi sorokat olvashatjuk:
„Szaporán, hé! nagy a rakás; mozogni!
Nem is illik összebúva susogni.
Ki először piros csőt lel,
Lakodalma lesz az ősszel.”
Természetesen Arany János is „csupán” egy ősi eredetű népszokáshoz nyúlt vissza a Tengerihántás idézett sorainál. A falvakban a betakarítás után összegyűlt kukoricacsöveket minden háznál közösen, szomszédok, rokonok, baráti családok segítségével tisztították meg a levelektől. Ez a munka ideális alkalmat adott a beszélgetésre, mesemondásra, éneklésre és játékos évődésre, melyekből leginkább a fiatalság vette ki a részét. A szokásosnál pirosabb kukorica megtalálása számos játék, tréfás jóslás és pajzán viccelődés kiindulópontja volt. Úgy tartották, hogy az a lány, aki három piros csövet talál, abban az évben férjhez megy, de e különleges kukoricacsövekből néha a majdan születendő gyermekek számára, a jövendő szerencsére vagy a termés nagyságára nézve is következtetéseket vontak le. Hollósy festménye e tréfás játékok egyik sajátos válfajára utal: ha a legény el tudta venni a lány által megtalált piros csövet, csak egy csókért cserébe adhatta vissza.
E konkrét ikonográfiai utalás alapja egy általánosabb tartalmi elem: a kukorica jól ismert termékenységi szimbólum, sőt az élet és a halál egybefonódását, a halál utáni újjászületést is jelképezi, hiszen az elpusztuló növény magvai széthullanak és újra sarjadnak, örök körforgásban tartva a földi életet.
A tökéletesre csiszolt kompozíció
A Tengerihántás kompozícióját a végleges, nagyméretű verzió alapján a következő szavakkal írta le a festő monográfusa, Németh Lajos: „Meszelt fehér fal előtt, szinte reliefszerűen, a síktól alig elválva emelkednek ki az alakok, a fekete mellény meg kalap és a fehér fal harsány ellentéte azonnal magához vonzza a tekintetet. Világos, finom, lágytónusú színek, a halvány csendéleti részből csak a leány piros kendője, kék szoknyája és a legény tarisznyájának piros bőrmintái villannak ki. Nem is annyira a színek gazdagsága, mint inkább a leheletfinom, szabatos rajz, biztos forma és a lágy tónusok gazdag árnyalatkülönbsége jellemzi a jól egyensúlyozott képet. (…) Vidám, életteli jelenet, a népi közösségi élet, a falusi társas-összejövetelek vérpezsdítő optimizmusa fonja be a szerelmes fiatalokat. Friss, mint Petőfi bordalának jóízű ritmusa.”
A hagyományos zsánerjelenet újszerű megoldásával Hollósy egy csapásra kivívta fiatal pályatársai elismerését. Réti István, a nagybányai iskoláról írt alapművében a festmény reveláló újszerűségét emelte ki, miközben hangsúlyozta, hogy a tagadhatatlan francia hatás, elsősorban Bastien-Lepage inspirációja nem torkollott egyszerű mintakövetésbe. „A Tengerihántás … a 80-as évek közepén nagyon modern kép volt Münchenben.” – olvashatjuk A nagybányai művésztelep című kötetben, s ezt az állásfoglalást a most bemutatott, teljes értékű tanulmány csak tovább erősíti. A téma jóval koncentráltabban jelenik meg ezen a változaton: Hollósy ráközelít a jelenet főszereplőire, elhagyja a mellékes részleteket, fokozva ezzel az ábrázolás jelképi tömörségét. A kidolgozás lelkiismeretes pontossága, a kolorit tökéletes egyensúlya és az önálló mű rangját adó szignó azt valószínűsíti, hogy maga a festő is autonóm alkotásként tekintett erre a munkájára is. Hollósy festői módszeréből következően nem volt ritka, hogy egy-egy kompozícióját, a tökéletessé csiszolás folyamata közben, különböző méretekben, többször is megfestette. Képeit sokszor hónapokig, sőt évekig fejlesztette, cizellálta. A korszak naturalista festészetében nem volt példa nélküli ez a fajta rendkívül időigényes alkotói metódus. Legendák keringtek Leibl három évig festett képeiről, Bastien-Lepage 36 „ülésben” elkészített portréiról.
Szerelmi talizmán
Különös véletlen, hogy egyetlen aukción két annyira hasonló karakterű mű kerül a közönség elé, mint Szinyei Szerelmespárja és Hollósy Tengerihántás című kompozíciója. E festmények nem csupán témájukban, de abban is közel állnak egymáshoz, hogy mindkettő egy-egy nagyméretű, múzeumban őrzött remekmű, a magyar festészet történetének két kitüntetett ikonjának intimebb dimenzióban megfogalmazott változata. Ékszerszerű megjelenésükkel, arany keretükben úgy állnak előttünk, mint két szerelmi talizmán, mint két ragyogó profán ikon, melyek egyszerre hirdetik a művészet erejét és az általuk megjelenített érzelem kitüntetett fontosságát.
Molnos Péter